A KIALUDT VONAT
Lehült völgyeken, messze az éjen
döbög egy fekete fémvonat,
egy nyersen csillanó acélvonat;
lábbal a töltésnek, bokrok tövében
kalászos táblák süketen alszanak.
S ő rohan magában sok évek óta.
Halott a teste, kihalt a keble.
A tűz kialudt, a mozdony hideg.
Lámpái sötétek, kőszene nincsen.
S rég nem dobognak benne emberszivek.
Üres ötven kocsija; a pamlagok alján
sóhajtva utaznak fekete árnyak:
ütemet hallgat félezer ablak,
megtérő jajt nyög a nyikorgó pamlag,
elkoptatták a támla fejétől
ripszét a verdeső emlékszárnyak,
zárkózott ridegen nézi a padlót
sok száz titoknyitó kilincs;
az ütközők közt rág a bilincs...
S a fekete fémsor csak nyargal a multból,
nyargal a furabús acélkisértet;
ropog a keréksor az éjjeli erdőn,
s felhőgondos arccal nézik a bércek.
Ropog a keréksor az éjjeli erdőn
valami reccsen a tölgyek között:
otromba üstökét rázza a mozdony,
átrobogott, hahó, egy csontváz fölött,
tört nagy kerekét két görbe tolattyu
rángatja magával; kisiklott a szán;
szelepek törve, a csapok nyitva,
gőzét kifütyülte rég a kazán;
s ő tör, csak előre, bomlott agyával:
a mozdonyban csattog a gépezet;
összezavarva csuklók és forgók,
valami csavar ott benn kiesett,
de ő ront, csak előre, fölfelé, messze...
Már feljön a hold is az ég peremén,
közeleg egyre, növekszik egyre:
a fél eget elfödi már a rém;
s bámul a félezer ablakon át,
bámul az őrült fekete vázba,
s az utolsó, táncoló kocsiban ülve,
ezüsthalványan a sarokba dülve,
ott lát engem... Kifordult szemmel.
Holtra rázva.
Komját
Marcel
Szerző ???
