(
Carlo D. Carra
„Anarkistatemetés“ cimű
képe alá)
Hivatkozott személy [VIAF]
Már kora reggel gyülekezni kezdtek, valamennyien rejtett, szűk
sikátorokon lopakodtak a házig s mint űzött, gyáva tolvajok surrantak be a
kapun, föl-föl a magas, csigalábu emeletekre és tüzes, aranyba mártott dél
volt, mikor a négy szál ünneplős legény csüggedten, mélységesen elborult
szivvel az utcára cipelte a széles, vörös szalagokkal ékesitett koporsót.
A város csipkés, kövér tornyaiban nem játszottak temetésre a
harangok, de csönd: irtózatos tompa csöndesség ült mindenütt, az utcán, a
nyitott, mély kapualjakban, az emberek könyes, tétova szemében és a máskor
bömbölő gyárkürtők némán, mint óriás, fekete bálványok feszültek a tiszta,
őszi ég alá.
Lehorgadt fejjel, mint a vihar elől szűkülő nyáj, elsőbb halkan,
szó nélkül botorkáltak; majd valamelyikük száján kibuggyant az első hang és
egyenként mindnyájukból megeredt a szó.
Vontatott, lágy tempóban Róla beszéltek és szivük hálálkodva
mutogatta a sok, sok elfelejthetetlen emléket.
A halott világot járt ember volt, sok idegen táj fürösztette az
ő szomjas szemét, sok idegen nyelv pergetett szépet az ő termékeny eszére és
egy napon senki sem tudta kicsoda, honnan érkezett, mint valami teljes,
mézes fejü virág gyökerezett közéjük.
Velük élt, uj vágyakat, hitet plántált a lelkükbe s most, hogy
fáradt, robotba törött teste ott lapult a szálkás, durva deszkák között egy
egész világ fénye hunyt ki az emberek előtt.
Sötét, babonás képek rajzolódtak a szemekbe s a gyászolók már
nem is a halott, de élő, fájó maguk miatt tipegtek a sorban, ami éveken át
az ő szájából a világba tévedt, az forrón most mind ott zsongott,
lelkesitett a kócos fejekben és vitte, söpörte őket a lopva elgondolt cél
felé.
Ereikben megérezték a nyugtalan, tüzes életet, valaki
megpenditette az első dacos, vértforraló akkordot s nyomában a bús,
fölszegett fejekből kizendült a szokatlan ének.
A szél bolond, játékos kedvvel pergette előre a hangot, a
kapuk, üres utcakereszteződések megteltek bámész, kiváncsi néppel és lassan,
lassan széles hömpölygő árrá teljesedett a sereg.
Elől bontott, tűzszinű zászló alatt ringott a koporsó és
mögötte szép, megkivánt jövőről dalolt az árva nyáj.
Fölöttük bő, tiszta sugárzásban pompázott az ég és sehol már
nyoma sem volt meg a szokott temetési gyásznak.
Mintha épen a hosszú, fárasztó munka után dús, éltető aratásról
tértek volna meg s előttük a szomoritó koporsó helyett, a gazdák áldott
buzakoszorúját hordozták volna a legények, valamennyien
szinte mégrészegültek egymás
melegétől, az áradó szabad életörömtől.
szinte mégrészegültek egymás
melegétől, az áradó szabad életörömtől.
Kifordultak a szűk, vesztő sikátorokból s amerre sohse volt
utjuk, e cicomás, nagy tereken keveredtek, döngő lépteik alatt poroztak a
tükrös szemü körutak.
Hömpölyögtek, bomlott a fölszabadult akarat és az épülő paloták
állványairól lecammogtak a fáradt kőmüvesek, vézna köhögős lányok
megkivánták a napot és a tarka, félelmetes karaván vad, könyörtelen harcba
jelezte az utját.
Feszült izmokkal, nyitott, éhes szemekkel tolakodtak a koporsó
után és gyönyörködve fürödtek meg az idegen szinekben, a szentelt hunyorgó
gyertyák helyett szagos virágok, büszke, vörös kokárdák égtek a
gomblyukakban és száz idegen asszony dalolt száz idegen férfi között.
És szállt, szállt minden zugba becsavargott a nóta és ingerlő
tűzzel kotorta meg a lelkek feneketlen baját.
A csöndes, békétlátó házak megnyitották pántolt kapuikat és az
utcák kiöntötték legfájóbb terhüket: az Embert.
Öreg, liliputi anyókák és pajkos, acélizmu gyerekek egy ütemre
léptek: a sziv a bús, lázadt sziv dobolt és a keserű, némaságba rekedt torok
az égig dobálta csörgő rakétáit: a hajszoló szót:
Aradt a tömeg s valami csintalan kölyökkedv nyomán csörrent az
első ablaktábla, aztán még egy, még száz s hirtelen, mintha őrület gyujtotta
volna föl az emberek eszét, már senki sem tartotta magát vissza.
A levegő tele volt nehéz, fullasztó szaggal, puskák ropogtak,
éles, vörösbe mártott pengék villogtak a napban, a földön csuszós, nagy
tócsákban párázott a kibuggyant vér – könnyű halálba verődik bennük az ember
– és senki sem bujt és tegnap talán még senki sem gondolt erre.
A féktelen akarat őrült buzgóságával hánykolódtak ide-oda az
utcán, mint valami fölbőszült ezerfejü szörnyeteg, kit mennél jobban
megcsonkitanak, annál
félelmetesebb lesz; mint tátogó, éhes farkasok estek az arató halálnak.
megcsonkitanak, annál
félelmetesebb lesz; mint tátogó, éhes farkasok estek az arató halálnak.
Hol eddig egymásért részeg párok boldogultak, dühös fekete
indulat lobogtatta a vért, csók helyén keserű ízzel muzsikálta: Jaj, és
riadt, idegen szemekkel akadt össze a régi szerelmes.
De hová, merre induljon? senki sem tudta, álltak és erőlködtek
egy mozdulatért, mintha a föld mélységes, nagy szivébe gyökereztek
volna.
És fölöttük kézről kézre járt a koporsó, aki még mindig az
igéret földjéről beszélt nekik és ugy tűnt, hogy bontott, vörös szalagjai,
mint égő, lobogó fáklyák ragyognak rá a megkivánt világra.
A föld tele volt csonka, megbékélt halottal s az élők szemét
tompa őrülettel öntötte el a szörnyű haláliszony.
