SZENT JÁNOS UTOLSÓ PRÉDIKÁCIÓI
(AZ ÉGI MANNÁRÓL S A JORDÁNPARTI KOLERÁRÓL)
Élet, láttam arcodat lelkem fényén:
Jaj emberútunk oly kurtán virágzott!
S az Ember aludt kőként, dögnemző békén;
De a vak mélyből az én lelkem kilátott.
S láttam: régi imáktól bedugult a szánk,
De erőnk Istent fölénk csak diszül tartja;
Nyelvünkön méltóbb igazunk éhe falánk
S a régi mannát már poshadni kavarja.
A manna rontó mérgeitől nyűve
Száraz testem akkor feléd kiáltott:
– Szomjas szemünknek csillagfaló kékjén
Bóditsd belénk a végtelen világot!...
Mert szent testünk virágzik sárga sebekkel,
Bővérü szivünket a vész bénára lepte..
A Jordán partján dögivel hull az Ember!
S nincs a mannának egyetlen harmatcsepje.
(Óh jaj, a Föld áldott magvának hirét
A bölcsek rossz nyelve mesébe lopta
S igy csalnak minket halál utáni zsoldért
Elhullni – vérvesztő tizedes robotra)
