A 12 PONT
Március fiatal vad szele bujkál a fülünkben, a vérünk zúg,
magvak csiráznak az akaratunkban, tüzet lélekzünk, nagyokat ordit bennünk a
természet, nyujtózunk és szétvetjük az öklünket, a fejünket hátracsapjuk,
hogy arcunkra hulljon a nap friss tüzesése. Nedvek futnak össze bennünk és a
fákban, vén gallyak száraz burkait repesztik gyönge rügyek, tör és pattog
minden, ami téli, utat nyit magának az egész világon a vassal teli zöld, –
és mi emberpalánták nyugtalankodunk ilyenkor: törjük mi is össze, ami régi,
ami száraz, ami csak burok és sötétség, jussunk ki mi is a napfényre, hogy
viruljunk és lombosodjunk, legyen szabadság, jusson egyenlő fény minden
friss atomra, szabad levegő minden fejlődésre. Szabadság! Ez tüzel március
kacagó szelében, ez sugalmaz programot ilyenkor a vérnek.
Szabadság! A saját erőnknek gyümölcstermő, áldott szabadsága,
kötelességekkel, vágyakkal, munkalázzal gazdag, pirospozsgás szabadság: ez
rázta fel valamikor a kulturára ébredő magyarságot. Ennek az érzésnek
dobogását éreztem abban a 12 pontban, amely néhány nap előtt ennek a lapnak
ezeken a hasábjain elhangzott.
Szeretném sorra venni s külön-külön simogatni és kifogásolni
ezeket a pontokat, amelyek jó része régi programom, munkásságomban kezdettől
fogva vezető elvem, amelyet az irodalmi életünk egészségéért és jóságáért
folytatott – szakgatott, akadályozott, tört – kritikusai harcaimban már
szinte öntudatlanul követek, – s néha, gyulékony percekben, itt-ott, ahol
fölös figyelem és láz akad, hirdetek.
Vallom, hogy ennek az országnak kissé zavaros képe addig meg
nem fog tisztulni s az a bizonyos „nemzeti öntudat“, amely ma még inkább
csak politikai jelszó, addig tartalommá, gazdag, kulturát, hatalmat, jólétet
hordozó eleven erővé nem válik, ameddig a szintiszta irodalom önjogu
hatalommá nem válik az ország sorsának intézésében. Ameddig az irót csak egy
esetleges más polgári foglalkozásának tisztessége szerint becsülik, ameddig
irókkal és azok munkájával – lehet olyan egyoldalulag, bitang jószág módjára
bánni, ahogy bánnak vele, s ahogy ma már ügynökök és kefekötősegédek
szolgálataival sem mernek bánni,
addig ennek az országnak igazi lelki élete, tartalmas
egyénisége, kulturális, sőt gazdasági svungja sem lehet. Ameddig
üzletemberek közönséges prédája a hivatott erők minden kincse: a tehetség,
az önérzet, az álom, a jövő, a sok vergődő erő és existencia, addig ennek az
országnak a közéletére a korruptság fogja a bélyeget nyomni, nem a
hivatottság.
Magyar irónak, különösen ha még fiatal s el nem alkudott, nem
lehet elég hangosan feljajdulni és felorditani, ha napról-napra látnia kell
mindannak bamba kaszálását, amit ennek az országnak az életére nagynak,
jónak, szépnek, hasznosnak tart; ha látnia kell, hogy az irodalom szűkebb
birodalmában is tömegesen, az egész vonal mentén olyanok ülnek az irányitó
helyeken, akikben sem hit, sem hozzáértés, sem cél, sem lelkiismeret nincs;
hogy sok helyütt a leghitványabb, legkorruptabb kalandorok intézik a magyar
irodalom sorsát; hogy durva kezek bornirt agyvelők, politikai lakájok,
barbár, embertelen kapaszkodók mennyi ihletséget, mennyi lázas, gyönyörü
mondanivalót fojtanak vissza a saját lelki áradása miatt gyámolatlan, még ki
nem fejlődött s meg nem acélosodott tehetségekbe. Borzasztó látni, hogy kik
és milyen utakon érvényesülnek az igazi irók, igazi irodalma révén; látni,
mint gyüjtenek társadalmat befolyásoló vagyonokat könyvbankárok és irodalmi
ügynökök, akkor, amikor ők maguk minden hatalmi eszközt igénybevesznek, hogy
az irók örökké kétes existenciák maradjanak. Magáért az irodalomért, azért,
hogy fejlődésképes, nagyerejü fiatal irók nyugodtan kitermelhessék magukból
a terveiket, a kisujjukat meg nem mozditják azok, akik a kész gyümölcsöt
bőségesen learatják a maguk számára.
Szerkesztő Uram! Ugy érzem, hogy az iróknak előbb egy
szabadságharcot kell végigküzdeniök. Ehhez keresem én a 12 pontot. Hogy jó-e
valamely irodalmi irány s mi az abszolut irodalom, ebben sohasem fog
egységre jutni a kritika, az esztétika.
