ROKKANT KATONÁK KÓRUSA
Áldott a fül, mely virrasztva silbakol hörgő mellkasunkon,
s dermedten lesi a kór és a vér titáni harcát,
s vértelen ajkaink körül kibuggyant halk szavainkat.
Áldott a fül elinalt sóhajaink sötét örvénye,
melynek peremén sokszor sikoltoz riadtan lázadó agyunkból kipattant
akaródzó gondolataink kerge tömege
és mécseséletünk jajokba edzett deliriuma.
Néha csendesek vagyunk, mint halottak napján a szikár sirkövek
és kiszikkadt izmaink mereven fekszenek a kórházi ágyon,
s csak két szemünk, csontkupolánkba rejtett két álmos fényü parázs
cikázik rémülten testvéreink mumiaarcának megnyult sziluetjén.
És régi álmokból kicsiszolt vágyunkra gondolunk,
mely hütlenül elmaradt tőlünk egy komor hajnalon,
mikor kürtök és dobok ritmusa széditett ujfajta mitoszokkal.
Néha jámborak vagyunk, mint istenes kolostorok csendjében a méla
barátok,
kik mézizü bort csurgatnak ősszel a redves hordókba,
s a fehér cellák ónkarikás ablakain át látják lebukni a vértől fertőzött
napot,
s megbarnult könyvek között egyedül az Istennel élnek.
Úgy szeretnénk mi most élni mindentől távol,
hüvös pincék ölén pohos retorták és karcsu lombikok között,
sokráncu talárban, fejünkön rőt mágussüveggel
és büvös varázsigékkel keresni, kutatni az élet vizét,
vagy teltholdas éjjelen bővizü kutak homályos mélyébe nézni,
hogy fakó arcunkba, mint vigyorog egy fekete arc,
vagy kincses hajókon messze tengerre szállni,
s habokat gyilkoló hajóormokon kitárt karokkal
áldó himnuszokat énekelni a fuvarozó széllel;
a tornyokról, a messzeségről, az Istenről, s az idegen messzeségről
vagy Gangeszparti szentélyek tömjénes oltárán ülni,
s ölbe tett kezekkel, tele rejtelemmel nézni a tér s az idő felett.
Néha bánatosak vagyunk, mint utszéli keresztek alján a pisla
mécsesek,
s gyermekeink csóktalan ajkára, s virágos falunkra gondolunk,
hol vidám dombokon fürge táncra sipolt a nótás vasárnap,
s elárvult nyoszolyónkban vonagló csipőjével vár izmos asszonyank
s eszűnkbe jut ölelésre lendült karunk bús megtorpanása.
Ó fülek, ti lázcsikarta lármánk kéjenc rostái!
és kórterem zárkánk kaján cerberusai: jódszagu Orvosok
engedjétek, hogy orditó kórusunkkal megostromoljuk
a világ kirepedt dobhártyáját!
És higyjetek nekünk testvéreink! vad gyönyörökben fogant énekünk
hatalmasabb lesz a cirmos csillagokat ostromló tengerek hörgésénél
és harsogóbb a mellettünk felrobbant gránátok egeket rengető
bódulásainál!
Nem tudjuk miért rettegnek tőlünk a terhesasszonyok.
Mi kitartók voltunk velőnket hasitó véres viharokban,
s a jelen héroszainak neveztek el minket a bolondos költők;
s testünk tusáját az acélvillamok orkánjával konokul néztük.
De véres hordágyakkal mellénk lopakodtak a pufók szanitészek
és lekötött kezekkel ide hoztak minket!
Hagyjatok hát élni kukacéletünk kéjes őrültségében,
s tárjátok ki kriptás börtönünk kongó kapuit,
hogy pőre testtel libegve rohanhassunk végig a poros utakon
és nyurga tornyokról üvöltve kacaghassuk el
nektek megrettent testvéreink! a jövő dalát!
És feltúrt ágyunk mögül ránklesnek markos férfiak,
arcunkba meresztik furcsán szúró szemeiket,
hideg vizes ruhákat raknak forró homlokunkra
és szines, keserü nedveket itatnak velünk.
