
SÉTA EGY HALOTT KÖRÜL LAURELBAN
– Hagyja abba. Ez meglepő. Julian, maga számomra egy meglepetés. Én ezt a
legendát egy fiatal német orvostól tudom, a ki gyermekkorában szüleivel kivándorolt
Amerikába.
– Ne nézzen engem – mondta – és hajával betakarta az arcát. A lábát
kirántotta a vizből és rászólt Brayleyra.
– Nem tudtam, ha rám néz, hogy el is pirulok. Máskor ilyen bolondságot ne
tegyünk. Meglubickoltatni a lábunkat a patakban...
*
Mrs Hatkins egy karosszékben ült. Az arca fel volt duzzadva, mintha a bőr
alatt vizhólyagok lennének. Halkan beszélt, ritkán s akkor is vizet kért vagy azzal a
kivánsággal fordult a környezetéhez, hogy igazitsák meg a vánkost a karszék támláján. Néha
a multat hivta maga elé a férjével együtt vagy a gyermekei jelenét s jövőjét. Az ura
mellette ült, szűkszavú volt világéletében s a feleségére való tekintettel az udvaron
szitta el a pipáját. A két öreg egyedül tartózkodott a homályos szobában. Nyomasztó hőség
ereszkedett a levegőre s azon alig segitett a nyitott ablakon betóduló rózsaillat. A
kertben a rózsák s egyéb virágok ugy illatoztak, pihegtek, lihegtek mintha birkóznának a
forrósággal, a mely már-már leteperte őket. Mr. Hatkins redős arca száraz volt.
Mr Hatkins érezte azt, hogy az asszonyt vigasztalnia kellene, de erre nem
volt képes. Torkán akadt a szó, az az egyetlen jó és erősitő szó, a mely néha jobban segit
a legkitünőbb orvosságnál Félreforditotta a fejét és várt, hogy az asszony szóljon
valamit.

– Két esztendö... szép idö... Tavaly jó volt a termés... Két esztendővel
azelőtt ment Jenny Philába... Sok pénzbe volt... és Oswald ugyancsak sok pénzbe volt...
hm... hm... csak a Charlie olcsó gyermek... pompás legény... segit a szántásnál, a
szénaberakásnál... kinn a földön és benn a házban segit... A mi legderekabb gyermekünk a
Charlie, asszony... igaz-e?
– Iszen igaz... igaz... De minek tanulni, mikor földünk van... Nem jó
kiszakadni egy farmercsaládból...
– Hogy is mondtad asszony?... Ma két éve, hogy megbetegedtél... Az nem
lehet... Pénteki napon fektettünk ágyba, ma meg szerda van...
– Sohse nő be a fejed lágya, öreg Hatkins – mosolygott az asszony – azért
mégis csak ma két éve estem össze a kertben... Julius 17-ikén... Hát nincs ma julius
17-ike?...
*
Széles lityegő, foltos vászonnadrágban, mint valami ágyu, a melyet csomó
ember tól, vonszolta be magát az ajtón Charlie. Kabát nem volt rajta, ingujja fel volt
türve a könyökéig, az arca mocskos volt az izzadtságtól, de nem törülte le. Karján az
izmok dacosan feszültek meg. Arró volt hires az egész környéken, hogy egy bikát minden
segitség nélkül megragad a szarvánál és felpenderiti a levegőbe. Talán senki sem látta ezt
az erőmutatványt, de mindenki hitt benne. Egy bögre tejet hajtott le magába; azután jeget
szopott, hogy kissé felüdüljön. A mikor ledobta magát egy nádfonatu székre, a szék lábai
kinosan recsegtek.
Charlie a tenyerébe hajtotta a fejét és mélyen szuszogott. Olykor ökölbe
szorult a keze s keményet csapott a térdére.

– Az ördögbe – mordult fel – az ördögbe – s frisset köpött a padlóra –
agyonverem a papot a polgármesterrel együtt.
– A papra már rég fenem a fogamat... Megszólja a Jennyt... A polgármester
is... Pedig a Jenny a legokosabb... a legműveltebb nő egész Laurelban... én a Jennyt nem
értem, de tudom, hogy okos... Betegápolónő lesz. Akárki nem lehet az... Igaz?... Ugye,
hogy igaz? Hát én hallgatok, én soká hallgatok... de ha kihoznak a sodromból, ütök-zuzok,
hogy halál a vége...
– Megint kinek járt el a szája?... Csakis Charlie szólhatott. De buta vagy
Charlie. Azon kell lenned, hogy anyát semmiféle izgalom ne érje és ime.
– Semmit anyám. Ma este megint bebizonyitotta, hogy Laurel esze és Mr
Montgomeri ugyancsak az. Semmit sem mondott.
– Én már halott vagyok... – felelte az asszony – Nem tudok dolgozni, nem
tudok mozogni, tehetetlen vagyok... Borzasztó élet...
n
(Folytatjuk)