Séta egy halott körül Laurelban

  Kibontotta gazdag szőke haját, a mely simán és kacéran omlott vállára.  

  – Loreley haja van – mondta Julián.  

  – Loreley?... Honnan tudja ezt a nevet? Ez nem base ball game. Kitől tudja ezt?...  

  Tudom a Loreley legendát is... Valamikor régen...  

  – Hagyja abba. Ez meglepő. Julian, maga számomra egy meglepetés. Én ezt a legendát egy fiatal német orvostól tudom, a ki gyermekkorában szüleivel kivándorolt Amerikába.  

  – Én meg olvastam. Olvasni is szoktam.  

  Julian hirtelen Jenny keze után nyult, megnyomta és mélyen ránézett.  

  A leány elpirult.  

  – Ne nézzen engem – mondta – és hajával betakarta az arcát. A lábát kirántotta a vizből és rászólt Brayleyra.  

  – Forduljon meg. Várjon, a mig felhuztam a harisnyát és a cipőt.  

  A fiatalember engedelmeskedett. Megfordult és ő is rendbetette magát.  

  Amikor elkészültek, azt mondta a leány:  

  – Nem tudtam, ha rám néz, hogy el is pirulok. Máskor ilyen bolondságot ne tegyünk. Meglubickoltatni a lábunkat a patakban...  

  Elfogódva indultak mindketten hazafelé.  

  Mrs Hatkins egy karosszékben ült. Az arca fel volt duzzadva, mintha a bőr alatt vizhólyagok lennének. Halkan beszélt, ritkán s akkor is vizet kért vagy azzal a kivánsággal fordult a környezetéhez, hogy igazitsák meg a vánkost a karszék támláján. Néha a multat hivta maga elé a férjével együtt vagy a gyermekei jelenét s jövőjét. Az ura mellette ült, szűkszavú volt világéletében s a feleségére való tekintettel az udvaron szitta el a pipáját. A két öreg egyedül tartózkodott a homályos szobában. Nyomasztó hőség ereszkedett a levegőre s azon alig segitett a nyitott ablakon betóduló rózsaillat. A kertben a rózsák s egyéb virágok ugy illatoztak, pihegtek, lihegtek mintha birkóznának a forrósággal, a mely már-már leteperte őket. Mr. Hatkins redős arca száraz volt.  

  A legnagyobb hőségben is sohsem izzadt.  

  – Ma megint meleg van – mondta Mr Hatkins.  

  – Igen – felelte az asszony.  

  – Neked jó lenne megfürödnöd.  

  – Jó. De nem lehet. Rajtam már fürdő sem segit. Én meg fogok halni...  

  Mr Hatkins érezte azt, hogy az asszonyt vigasztalnia kellene, de erre nem volt képes. Torkán akadt a szó, az az egyetlen jó és erősitő szó, a mely néha jobban segit a legkitünőbb orvosságnál Félreforditotta a fejét és várt, hogy az asszony szóljon valamit.  

  – Tudod-e, hogy miiyen nap van ma? – kérdezte az asszony egy kis szünet elmultával.  

  – Sz... szerda – bökte ki a férj ügyefogyottan és nehezen.  

  – Nem ugy értem... vén csont... te öreg... ma van két éve hogy megbetegedtem...  

  – Két esztendö... szép idö... Tavaly jó volt a termés... Két esztendővel azelőtt ment Jenny Philába... Sok pénzbe volt... és Oswald ugyancsak sok pénzbe volt... hm... hm... csak a Charlie olcsó gyermek... pompás legény... segit a szántásnál, a szénaberakásnál... kinn a földön és benn a házban segit... A mi legderekabb gyermekünk a Charlie, asszony... igaz-e?  

  – Jenny is jó... Oswald is jó... A mi gyermekeink...  

  – Iszen igaz... igaz... De minek tanulni, mikor földünk van... Nem jó kiszakadni egy farmercsaládból...  

  A férfi közelebb huzódott az asszonyhoz.  

  – Hogy is mondtad asszony?... Ma két éve, hogy megbetegedtél... Az nem lehet... Pénteki napon fektettünk ágyba, ma meg szerda van...  

  – Sohse nő be a fejed lágya, öreg Hatkins – mosolygott az asszony – azért mégis csak ma két éve estem össze a kertben... Julius 17-ikén... Hát nincs ma julius 17-ike?...  

  – Yes... az van... julius 17-ike... De nincs szerda... Szerdának kellene lenni...  

  Nehéz léptek kongtak a folyosón.  

  – Charlie jön – mondta a férfi.  

  – És felkelt a karosszékről.  

  Széles lityegő, foltos vászonnadrágban, mint valami ágyu, a melyet csomó ember tól, vonszolta be magát az ajtón Charlie. Kabát nem volt rajta, ingujja fel volt türve a könyökéig, az arca mocskos volt az izzadtságtól, de nem törülte le. Karján az izmok dacosan feszültek meg. Arró volt hires az egész környéken, hogy egy bikát minden segitség nélkül megragad a szarvánál és felpenderiti a levegőbe. Talán senki sem látta ezt az erőmutatványt, de mindenki hitt benne. Egy bögre tejet hajtott le magába; azután jeget szopott, hogy kissé felüdüljön. A mikor ledobta magát egy nádfonatu székre, a szék lábai kinosan recsegtek.  

  – Mért nem szólsz? – fordult hozzá az apja.  

  – Dühös vagyok – S egyelőre több hangot nem lehetett belőle kihozni.  

  Mr Hatkins felkelt, a kabátja belső zsebéből kiszedte a kurta pipáját és kiment a kertbe.  

  Az asszony nehezen lélegzett.  

  – Már csak könyörülne rajtam az isten – sóhajtotta.  

  Charlie a tenyerébe hajtotta a fejét és mélyen szuszogott. Olykor ökölbe szorult a keze s keményet csapott a térdére.  

  – Mi fáj? – kérdezte az anyja.  

  – Az ördögbe – mordult fel – az ördögbe – s frisset köpött a padlóra – agyonverem a papot a polgármesterrel együtt.  

  – Fiam, az isten szerelmére, miket beszélsz. Hát szabad ilyet mondani...  

  – Ide hallgass, anyám.  

  A szavak lassan gurultak ki a száján.  

  – A papra már rég fenem a fogamat... Megszólja a Jennyt... A polgármester is... Pedig a Jenny a legokosabb... a legműveltebb nő egész Laurelban... én a Jennyt nem értem, de tudom, hogy okos... Betegápolónő lesz. Akárki nem lehet az... Igaz?... Ugye, hogy igaz? Hát én hallgatok, én soká hallgatok... de ha kihoznak a sodromból, ütök-zuzok, hogy halál a vége...  

  – Holnapig elfelejted,..  

  Friss és egészséges nevetés hatolt be a folyosóról,  

  – Adjon isten – üdvözölte Jenny a beteg asszonyt. – Hát te miért vágsz mogorva arcot, Charlie?  

  Fehér kezével végigsimitott arcán.  

  – Most megmoshatom a kezemet utánad.  

  És kacagott.  

  Charlienak is kiderült a mogorva arca.  

  – Hol van Oswald? – kérdezte az anya.  

  – A kertben beszél apával. Julian is.  

  – Julian finom embernek látszik.  

  – Az. Nagyon jó barátom lehet idővel.  

  – Mit tanul?  

  – Mérnöknek készül. Oswald megirta a levelében.  

  – Persze... Gyengül az emlékezőtehetségem... Mond csak Jenny megbántott Rev Future?  

  – Megint kinek járt el a szája?... Csakis Charlie szólhatott. De buta vagy Charlie. Azon kell lenned, hogy anyát semmiféle izgalom ne érje és ime.  

  – Mit is Mondott Rev. Future. lányom?  

  – Semmit anyám. Ma este megint bebizonyitotta, hogy Laurel esze és Mr Montgomeri ugyancsak az. Semmit sem mondott.  

  Oswald jött be Juliannal.  

  – Nagyszerüen megfürödtem ma délután, anyám. Aztán kinn kóboroltam az erdőben.  

  – Szereted az erdőt... Én már nem fogom látni az erdőt sohasem...  

  – Pedig ma... ma ugye jó szinben van az anyátok? – Szólt be az ablakon Mr. Hatkins.  

  – Én már halott vagyok... – felelte az asszony – Nem tudok dolgozni, nem tudok mozogni, tehetetlen vagyok... Borzasztó élet...  

  A vendéghez fordult.  

  – Maga ugye jó barátja Oswaldnak?  

  – Az vagyok.