János az ember

  Hajnalban, ötkor felébredt. Fáradtnak érezte magát és boszusan állapitotta meg, hogy ismét láza van. Különösen az bosszantotta, hogy már tegnap is bizonytalanul érezte magát, s a diagnózist nem sikerült meghatároznia. Egész szokatlan furcsa uj izt érzett a szájában és szemébe idegenül hatott a hajnal szürkülete, a mint a növekvő fényhullámok egyre gyorsabban ömlöttek be az ablakon. Lehunyta a szemét és furán és érdekesen hatott rá az, hogy most hirtelen Indiára gondolt, a – buddha templomok széditő csöndjére és a fakirok abszolut mozdulatlanságára, mikor bizar rejtelmes levegőben, mint láthatatlan nehéz köd ott uszik a nirvána fogalma: a tiszta halál. Szelid kábulatot érzett s homlokán rendszertelenül kezdtek lüktetni az erek. Vibráló szeme előtt mély, fekete vizü tavak csillogtak elő körös keringéssel hideg, elhagyott hegyek sziklarengetegje közül és egyre gyorsuló futással közeledtek feléje, hogy elszéditsék és legyőzött testét lehuzzák a tátongó hullámkörök végtelen mélységü utjai felé. Hirtelen összerezzent. Felébredt benne a hideg, tudatos orvos. Keményen összeszoritott szájjal kezdte figyelni előbbi magát. Majd felnyitotta a szemét, gyors elhatározással nyult a szekrénykén heverő vizesüveg felé – s hogy az energikus mozgás megfeszitette izmait éles és sajgó fájdalmat érzett az alkarjában, a könyök fölött. Megremegett. Gyors, ideges kezekkel hajtotta fel a hálókabát ujját és vizsgálóan kitágult orvosi szeme előtt ott izzott egy lobos daganat a maga rettenetes, könyörtelen tipusával: a hullamérgezéssel.  

  Megdermedett.  

  Az idegeiben iszonyu hidegség öntötte szét gyilkolóan bénitó áramát és a magas ivelt homlokáról nagy, súlyos csöppekben omlott alá a verejték.  

  Feszülő agyában őrületes kavargással bomlott – kötődött asszociációk óriási serege és az előbbi lázképek értéke, mint egy nagy ösztönös sejtés kristályozódott ki a kin gyémántjába fagyott lelke előtt. Soha még igy, ily hatalmasan, a maga gyönyörü borzalmasságával nem érezte meg az életet, mint most, az abszolut halál tudatával a gyötrelem mámorába itatott, végső hurjára ijjazott idegei mélyén. A végtelen misztikuma ömlött kinyillott sejtjei mágnesein át és időtlenül bomlott az örök lendület hullámaiba.  

  Majd rettenetes vértömegeket lüktetett az agyára a szive és tért, időt pillanatokba süritve élte át régi életét; a gyermekkor csöndes örömét, a diákság bolondos jókedvü nyomorát, az első szerető szent izét, a barátság szerves melegét, a komoly verekedő orvossá-tudás éhségét és a munka zamatos borát, a megtalált asszonya kiteljesült igazi gyönyöre mellett egész mostanig – mint a budapesti nagykórház tanárvezetője az ágyán dermedten, megrogyva ül – 1915, október 18-áig, halálra itélten.  

  Még sokáig ült igy, mozdulatlan, a nagy csönditő csöndben a halál gondolatot nem tűrő maszkjában, minden életét temető pózban. Majd mint az első szent reflex jelként kemény vonalura húzódott a szája és a lassan becsukódó szemek mögött megkezdte csodálatosan szép munkáját az agy: a tudás.  

  Az élete legszebb ivén, a mult napok gyönyörizével a száján, a maga megelégedése teljében kimulni tudatosan, ez, minden kin ellenére is, ugy érezte, hogy mégis kiváltságos helyzet és e sulyos itéletet szépen, nyugodtan lepergetni: ez most minden szépség – és a harmonikus életének méltó teljesedésével kell, hogy megtörténjék. A tisztult fogalmak már szakadoztak a halálos narkózis polyp karjaiból és keserü örömmel állapitotta meg, hogy az abszolut kimulás tudatával magában még csak félni sem fél.  

  Oly érzéssel fordult magába, mint mikor drága embertársai felett hajolt és nézte szeretően simogató, de egyben nyugodt és figyelő tekintetével az agonizálást egész a nagy változás beálltáig, hol a föld fejlődésének értékét egybefoglaló csodás szerkezet egyszerre összeomlik. Beteljesedett, szokta volt mondani, és néhány órára minden dolog értékét ugy látta, mint egy szép, lendülő ivet a halál felé.  

  Majd ujra a kezére tévedt a tekintete és komoly mosollyal nézte a szinbolikus jelet, mi ott tüzelt dacosan, mint nagy és feltétlen parancsoló ur – és holnap – holnap már ez is a tudás ostora alatt görnyed. A kutatásainak gyönyörü láza szántott végig az idegei meghervadt földjén, és hüs nehéz illatot forditott ki öröme az emberének. Egyszerre csak nagy gyerekes kiváncsisággal keresni kezdte a helyzetet, amiben az infektús hogyantörténtjét megtalálja, de csak egy pillanatig gondolt rá, mert azonnal szinte fanatikusan, az állapotából parancsolólag dobta ki magából a kérdést s szeliden gunyolva saját magát kérdezte: János, hát fontos ez most?  

  Összerezzent. Mélyen a tudata alá, az akaratjáig hasitott belé e kérdés igazi indoka. Felugrott és öltözni kezdett. Nagy, energikus áramok kavarogtak fel a mélyéből és parancsoltak feszülést a lankadt idegekbe.  

  Beteljesedett, mondta keményen. Pont. Nincs tovább. A mi még hátra van, annak nem szabad a bomlás prédájává válni, hajtogatta teli bizonykodással és asszonyára és a korházára gondolt.  

  E két viszony az, a mi az életét egésszé, széppé és igazi életté emelte. Az egyik az embertársaié – a másik a magáé – a boldogságáé – az emberé. Gyorsan, hidegen számolt. Az álkapcsai keményen feszültek egymásra és fel-alá járva a szobában tompán mormolta maga elé: 48 óra, ez a legtöbb. Eddig birom. Ebből 24 óra már nem az enyém, mert ez már a bomlás, az élvehalottra válás ideje. Maradt 24 órám. Ebből elmult 7 – 8 – esetleg több is. Maradt... Hirtelen megállt. Most szétömlött benne az élet igazi vérének parancsa: az emberé. Egy pillanatig az asszony szobája felé forditotta a tekintetét, azután nyugodt, de erélyes mozdulattal ment át a dolgozó szobájába és asztalához ülve csengetett.  

  A belépő ápolótól már a régi szelid, de parancsoló hangon kérette a segédtanár urat.  

  Feszülten, elektromossággal telitve kavargott körötte megnőve iszonyura önmagában az idő, mozdulatlan szeméből az igazi orvos acélos céltudata ragyogott messzire – nagyivü tereken át a jövőbe.  

  Majd kezébe támasztotta lassan lehunyt szemü fejét, mert a nagy falióra mélyen, tompán kongó zenével huzta vissza a multba.  

  Alattomosan, a szive felől fojtogatva lopakodott rája a várakozás
kinja. Érezte, hogy most minden meddőn elmult perc az élete szépségét csorbitja meg. Könyveihez nyult, egyes jegyzeteit kerekitette egésszé. Még dolgozni akart, de a szoruló szivéből egy hatalmas vérhullámmal az agyába kapott az asszonya élete és a torkára szoritotta a boldogsága teljét.  

  Az asszonya sorsára gondolt ismét, akinek minden idegét magához szivta, a kit magához formált minden erejével szerves életeként. Rettenetes teherként érezte, hogy mennyire csak az övé most ez az asszony és ő az életét szakitja meg most kényszerülten. A szerelmök lázára gondolt és az 5 év alatti egymáshoz jutásra, mely alatt a megértés egybekapcsoló delejével nyiló pompába fakasztották egymásban a boldogság virágját és örömszinfoniák daloló napot lenditettek ragyogni szemükbe az életök felett. Most szakitott nagy és rut sebeket a testén, a lelkén a pusztúlás könyörtelenje, most mikor nem saját magáról, hanem az asszonya dus életéről dobott eléje gyötrelmeket vihogva a sorsa. Ugy érezte, hogy bünt követett el akkor, mikor teljes tudatosságával ellopta az asszonya összes kincsét s mint zsugori önző uzsorás magához ragadta rútul minden idők idejére. A boldogsága földje zuhant óriás sullyal alá és eltemette most a halottját, az emberét mélyen, iszonyu mélyen, le a tragédiák folytó bányáiba, és a duló rettenetes viharból enyhülésnek csak két nagy, drága könycseppet engedett kibugygyanni a kinszoborrá meredt arcra – először – gyermekkora óta.  

  Nagy csudálatos sirás volt ez, az alkotó sirása.  

  Közelgő léptek zaja dobott parancsot agyának és az emberét dacba, akaratba hajtva, tiltották befelé lennie.  

  Barátja kiváncsi tekintetével találkozott a szeme, kivel együtt verekedtek át az élet nehéz utjait és együtt keresték az embert – az emberért. Csöndesen üdvözölte, és ahogy az orvosi kabát fehérsége a szemébe villant, egyszerre tisztává, tudatossá törte az énjét a cél – az ember.  

  Azért hivattalak, hogy átadjam neked a kórház vezetését – irásaimat és igen – mindent.  

  De János – kiáltott fel Endre – és mélységes döbbenéssel tekintett rája – mi az? Hogy értsem...  

  Nagy és nehéz csönd lett.  

  Rettenetes harcot kezdett most benne a megfogant eszme. Mindent átadni – őt is. Az életnek visszaadni egészen, ugy hogy a halotté ne maradjon semmi, – semmi, a mi szenvedtetve élni tanit az emlékek gyönyöre alatt. Nézte-nézte barátja megdöbbent arcát és mosolyogni volt kénytelen, mert belenyilalt a halál a karjába és figyelmeztette, hogy mily édes lenne a szánalom és az aggó elsiratás örömét kiinni egészen a keserüség bóditó gyöngyéig, a mi ott ragyog a kehely fenekén.  

  Nézd, Endre, kezdte ujra hirtelen, mikor látta, hogy barátja szerető féltéssel, de már az orvos felvillanó gyanakvásával is kezdi nézni – tudod, hogy nem cselekszem hiábavalóságokat, hogy ily rendkivüli kivánsággal fordulok hozzád, annak nagy és komoly oka van. Érts meg, – most – hangsulyozom: most... minden pillanatom drága és a mit tőled kérek és elvárok, azt később, ha mindent átadtam – igérem – teljesen megérted
majd. Most az a fontos, hogy nyugodtak legyünk. Én is – te is. Én – a mint látod – nyugodt vagyok. Neked – nem tudom mért volna okod igy nézni rám és nem bizni és hinni bennem, mint eddig hittél. Endrém, barátom, az időm drága... jer.  

  Csönd lett. A bukkanó hajnal öntötte nevető dús aranyát be a nagy, széles ablakokon és a kavargó pirosszinhullámos szobában nehéz terhek szakadoztak alá a lelkek falairól... két meleg férfikéz fonódott szorosan és szeretettel egymásba és megindultak mindketten, lehajtott fejjel, mély szomorusággal az egyik, és nyugodtan, mosolyogva a másik, az ember, hogy lerója az utja részét a beteljesülésig.  

  Hatalmasan szép, gigászian kálváriás öröm vitte az utján. Két csudálatos részre: a szerető, dolgokkal való hasonulásra és a tudott – hideg tudásra osztódott kénytelen a lénye, a mig fáradtan, sajgó fájással a testében tért a szobájába a sulyos nehéz munka végén. Mikor behuzta maga után az ajtót, roskadozva omlott a fotelbe a teste kinja alatt, de a láztól ragyogó szemében ott lobogtatta fényét a legemberibb mámor tüze és a magafölötti akarat vonalába szépült sápadt száján ott pihent a megelégedés. Sápadt, kedves betegeire gondolt és mosolyogva emlékezett, hogy most mily szépre, csudálatos szépre növekedett szemében azok életigenlése, akarása. Kedvesen groteszknak találta magában, hogy néki, járó halottnak panaszkodtak teli bizalommal és hogy – primitiv és naiv lelkek csuda mákonyát mint osztotta komoly bizakodtató szóval a hitet és a vigasztalás cirógatását a szenvedő társainak. Kéjesen izlelte, hogy megfinomodott idegeivel mint jutott el magához a dolgok mélyébe és hogy minden ismert és megszokott helyén, mint szivta fel magába az eddig alig érzett meleg sugárzást: most tudta, érezte csak, hogy mennyire ezekben élt. A bonckései hideg csillogása, a gorcsövének kincskereső szemei, a betegszobák szomoru varázsu levegője, a műtőterme áhitatos temploma és a nagy csiszolt márványlap oltára benne, mely által elitéltetett, most, mint az idegei messzitérbe nyult ágai hajlottak vissza hozzá és szelid, bobisgató muzsikával csönditették az emberét.  

  Majd sápadtsárga hullái sorakoztak eléje, a kiknek teste-lelke nyillott meg minden titkukkal részére dúsan, mig hozzáértek hidegre fagyottan örök nagy szinbolumaként a létnek; mélyen, békére váltan engedte át magát a távoli dolgok vonzásának, mig a nagy kicsengő vezérmotivum: az igazi szeretet csöndes nyomoruságába vont szép küzdéseinek öröme: sok drága ember felragyogó uj élete nyilott áradó lelke mélyén kalászos lila sugárözönnel térülő harmoniát.  

  Mozdulatlanul – sokáig ült még a kései őszi délután szürkületjével növekvő nagy csöndben, a mig szeliden és lassan bontakozva a megtisztult emberi mélyéből halkan feltódult az asszonyra várás most már szenvedélytelen ideje. – Nyugodtan, a még örömös jólérzés fáradt mozdulatával tekintett a csöndesen ballagó órára és csak a párszor beálló nagy égő fájásai és a magas láztól épiteni kezdett csöndes apathia ellen való kemény küzdelem vonta el néha céljától a már tiszta bizonykodásba feszülő agyát.  

  Azért mégis, talán a szexszuális emberre különös izü hidegség szánkázott
végig a hátán, a mikor a ruha finom nesze reszkettette édes kinba a küzdelmes ivbe feszült idegek húrját.  

  Lehunyta a szemét egy pillanatra, erősen, tudatosan az idejére és a növekvő könyörtelen bomlás erejére gondolt és már nyugodtan, mint ahogy az első utjára indult, fogadta az asszonyt.  

  Szeretettel, lágy meleg gesztussal mutatott helyet szembe magával és a már asszony előtt is ismert komoly figyeléssel nézte a kedves kiváncsi arcot.  

  Szokatlanul vidáman és az élet zamatjából dúsan ragyogott elötte az, majd mint egy kedves, nagy gyerek pajkosan kacsingatni, asszonykodni kezdett vele. Előre hajolt mélyen és a feléje áradó melegséget felsziva, egyesülésre vágyva, finom kezeivel alátámasztva állát nézett az embere komoly tekintetébe.  

  Nehéz, fulasztó csönd nehezedett most a szivére, mert érezte, mint árad feléje a hatalmasan szép lüktetése a szerelemnek a ragyogó szemeken át és látta, mint rándul meg a finom vonalu száj, hogy csókosra feszüljön a zárt másik száj tapadó éhsége elött.  

  Majd szomoruan látta a mozdulatlanság csöndjében mint tágulnak a szép orcimpák valami idegen, még soha nem értett nyomasztó hőtől és hogy a kifejező arc vonásai mint változnak nyult torz rángatódzással valami kinos várakozásba és az ösztöne mélye mint veti fel a gyötrődés előviharának a sejtés bizonytalanságát.  

  Ugy érezte magát, mint mikor nagy sulyos műtétei előtt volt állott és a finom idegei megfenyitett müködésére és kezének abszolut biztonságára volt szükség, hogy a nagybeteg embertársát visszaadja az életnek.  

  Mint a legnagyobb és legsulyosabb betegét látta már csak maga előtt a friss üde testü asszonyát, és a lelkébe a nagy kikristályódott mindenek feletti életszeretés parancsa öntötte szét erejét.  

  Nézze, édesem – szólt hirtelen, megelőzve a már kivillanni készülő fájó szavakat – most minden szó az enyém. Most – ma – itten. Figyeljen rám. Nézzen a szemembe, hogy mélyen, tisztán emlékezni tudjon mindarra akkor, mikor én már hallgatni fogok. Rólam lesz most szó – és a maga életéről... Csönd! – Akarom, kivánom, hogy minden szeretete arra késztesse, hogy hallgasson. Még ha fáj is ez – ...nagyon halálosan nagyon fáj is. A sorsom parancsa ez: szólni szeretettel és könyörtelenül. – Nézzen rám, mélyen a szememen át a lelkembe – igy! Idegen, nagy dolgok görditik az életem most. Most – ugy érzem már nem szeretem – az élete már nem az enyém. Vissza kell adnom és vissza adom! – Csönd! Legyen büszke és hatalmas. Én gyava és önző vagyok, mert az életemet veszem vissza most magától. Nézzen rám – úgy –- idegenkedve, és hallgassa a szavam.  

  Nekem asszony kellett, Asszony, a kibe felépitem a magam életét, álmaimat, a kit megteremtek magamnak, hogy hozzátérhessek megpihenni.  

  Ugye megért engem? Megérti ugye, hogy a maga szép életét nem vihetem magammal obulusnak. Nekem már nem jár semmi. Nagy hatalmas, gyönyörü törvény ez. Vallom. Nézzen rám mégegyszer igaz testvéri szeretettel
és ha az asszonyom volt, szomoruan bár, de mosolyogva nézzen a szemembe mikor hiv az utam.  

  Elhallgatott. Rettenetes feszüléssel a szive táján nézte az ijedt arcot, a megtört tükrü szemeket, a miben ott szürkült tompán halálos mozdulatlanságban az összeomlott világ.  

  Még egyszer csókoló szelid szeretettel végigsimitotta: aztán az ajtónak tartott. Kiment, visszapillantás nélkül.  

  Sietve, mámorába bódultan kereste fel barátját. Majd csöndesen elmosolyogta magát, hogy ép a műtőteremben találta fel, nehéz verejtékező munka közben. Simogatva szaladt a szivéből fel a torkára a nagy jóleső érzés, hogy látta mint keresett mágának az narkotikumot.  

  Groteszk, bánatos erősködő örömet látott felcsillanni a szemében egy pillanatra, hogy azután ujra a lefojtott verekvés rakodjon rája.  

  – Magam jöttem hozzád, Endrém, – kezdte s fájt, mélyen fájt neki, hogy biztosan csengő hangjára barátja néma leplezninem birt csodálatszerü megilletődéssel válaszolt. Csupán a félt szánalom bizonykodta vissza ujra a mélyül emberi vonásokat az arca békült mezejére.  

  – Már egyedül, nagyon egyedül vagyok itt bent – magamban – folytatta – mindent visszaadtam. Az asszonyomat is. – mindent.  

  Igen, János – igen, de...  

  – Eredj, s szeretőn az ajtó felé tólta. – Köszönöm!  

  Egyedül maradt. Tüzelő feje szépen lehajlott és állt magába omlottan a percei áradó gyönyörü sulya alatt. A csukott ajtó mögött hosszan nézte a nagy fehér márványasztalra teritett emberhullát, a kinek a keble mélyen nyitva ásitott és a mellette álló nagy porcellán tálba ott ragyogott pirosan a szive.  

  A tárt nagy ablakon keresztül a nehéz földszagu ősz öntötte balzsamát a dagadó szürkületbe, és a pihegő térben aludni készülő nagy szines fákról szaggatta le a rút leveleket a szél.  

  Távoli hegyek barnáslila testei válltak még ki az estébe kékülő ég horizontjából és a nagy ürbe számtalanabbul felragyogó világok hivták megpihenni szemét. Fáradtan fogyó energiája lassu alvásával dőlt a betegszék kinálkozó ölébe és békélt mozdulattal emelte magához a barátja ottfelejtett hülő teáját.  

  Mégegyszer az éj csöndesen lihegő végtelen világába mélyesztette a nagy emberhitben tüzelő szemét és a hatalmas pályákon lendülő bolygók örökére gondolt, mikor utolsó mozdulattal összekavarta a már mély fullasztón nehézszagu teát.