A szociáldemokrácia válaszúton

  A fokozatos javulást hivők és az erélyes változást akarók elméleti eredményekben gazdag vitáját Németországban 1914 nyarán nem vagy , hanem Háború Őfensége fejezte be. A szociálista Hamlet, akit kétségek gyötörtek, hogy ökölbe szoritott kézzel végezvén robotját, jövendő sorsát bizza-e parlamenti vitákra és a „fokozatos fejlődésre“, vagy pörölyével vak dühében ellenségei fejére csapjon, – elindult társaival a sóvárgott Nyugat felé, hogy immár „igazi ellenségeivel“ végezzen. Valamennyi földszürkévé vált: a szocializmus katonáinak milliói; és a német császár mikor rajtuk végig nézett, megelégedetten mondhatta: „Nem ismerek pártokat többé, csak németeket“. Tényleg a világháboru kitörése nagyszerű példát szolgáltatott a népek történelmi feledékenységére, mert a német nép is megfeledkezett arról, hogy különböző pártok, érdekek és világnézetek alkotják.  

  A polgári sajtó osztatlan örömmel fogadta a szociáldemokrácia megtérését és behódolását. De később a megelégedést káröröm váltotta föl. A polgári ideológusok minden eszméjéből és jó tulajdonságából kiforgatták a legujabb bukott angyalt: a szocializmust, és azt a válságot, amelyen keresztül megy, csődnek és az utópiák alkonyának tüntették föl.  

  Azokban, a kik a német szocialdemokrata párt fejlődését a genezisétől a háboru kitöréséig figyelemmel kisérték, nem keltett ez a látszólagos pálfordulás tulságos csalódást. A háborut megelőző időkben, a mikor az objektiv birálatot nem befolyásolták annyira nemzeti és egyéb lokális szempontok, voltak olyanok, akik nem csak vérmérsékletükből kifolyólag, hanem komoly tudományos és történelmi aggályokon felépülő nézetüket abban foglalták össze, hogy a német szociáldemokráciának a valódi célok megközelitésére irányuló haladási tempója nem elég gyors, sokkal nagyobb szerepe van az organizációnak, mint az önálló, dogmáktól, társadalmi előitéletektől és pártszempontoktól ment cselekvésnek. Az utópiától a tudományig való fejlődést, a melyet elhatározó és kételyt nem türő szavakban, mintegy ércbe foglalt, egy uj fejlődési sor váltotta fel; a tudománytól... a politikai pártig. A német szociáldemokratapárt haladási görbéje, a szociálista üldözések óta hirtelen és veszélyes elhajlást mutat. Nem az üldözések törték meg a szociáldemokrácia forradalmi és átalakitó erejét, hanem az a harci és haladási programm, amit ekkor a vezetői kidolgoztak. Ugyanakkor, amikor az államot megkente egy csepp szocialista olajjal, ugyanazt tette a szocialista párttal, – csak az üvegcsébe militarista olajat tett. A szétszórt, de hamar
lángot fogó, szocialista erőbe poroszos fegyelmet, centralizációt és központi akaratot vitt. A német császár székhelyévé Berlint tette, ahonnan sugarakként indult ki a nagy Németország minden részébe a feudális militarizmus, és ugyanezt tette a szocialista párt is a katonás szocializmussal. De ez az uj taktika bármennyire emelte is a szociáldemokrácia politikai befolyását és növelte tekintélyének sulyát – amely a mandátumok szaporodásában és habár nagy koncepcióju, de lényegében kicsinyes gazdasági segitő akcióban jutott kifejezésre – a német néplélek természettől is alárendeltségi hajlamát növelte. Azonkivül, mint minden ilyen központositás velejárója, jelentkezett itt is a bürokrácia. A szociáldemokraták elfelejtették, hogy őket az különiti el a polgári pártoktól, hogy nem tagokból, hanem vágyakból, akarásokból és életsorsokból vannak összetéve és ez adja meg szavuknak belső erejét és lendületét. Előtérbe tolták a pártot és ennek érdekeit, az emberrel és ennek céljaival szemben. Igy fokról-fokra, lépésről lépésre nőtt a szociáldemokraták tábora, de csökkent a hivők serege, akik az uj világrend eljövetelét várták. Az ifju forradalmi lendületével és mély meglátásaival félre állott, hogy helyet adjon az öreg, tapasztalatokban és óvatosságban gazdag . A szociáldemokratapárt szeme elkáprázott a nagy ipari fejlődés láttára, a „Spottgeburt vom Dreck und Feuer“ képe elmosódott az ipari fejlődés ütemének hallatára és a szociáldemokraták ebbe a gépezetbe kapcsolták be sorsukat, elfelejtvén annak kettőségét, amely nem csak a vagyonok halmozódásában, hanem a proletáriátus életszintjének stabilitásában áll. Amidőn a társadalmi „felépitmény“ támadását abbahagyták, tulajdonképen a szocialista „felépitmény“ sirját ásták meg. A szociáldemokrácia nem állt meg a lejtőn, elméletileg a változásnak alávetett fejlődési elméletek uralmát a dogmák bálványozása és elismerése váltotta fel, mig gyakorlatilag követőkre találtak a kibékülési és nemzeti elméletek. Amennyire a német pártok szolidaritása megvalósulása felé közeledett, annyira távolodott a párt a szocialista eszménytől: az általános emberi szolidaritástól. A német szocialisták nézőpontjának recehártyáján lassankint jelentkezni kezdett a nagy imperialista ábrándok fata morganája: Bagdad a Balkánon keresztül, és a háboru alatt Calais és Antwerpen a nyugati államok testén át.  

  A háboru befejezte ezt a már csak leleplezésre váró latens folyamatot. 1915-ben ujból deklarálták a német egységet, csakhogy ez most nem a kis feudális államok megszünését jelentette, hanem aranyhidat, amelyen át a polgári szabadságokért rajongó szocialista Lohengrinek zavartalanul megtehették bünbánó utjukat. Minden világnézet németjei elindultak és az itthon maradt német tudomány gőzerővel igyekezett népét megtisztitani minden Nyugatot jelentő cifraságtól, ami az ős teuton természetet eddig fedte.  

  A teljes szellemi déroute napjai szerencsésen elmultak. Eltekintve a háborúban, a győzelmekben és az idegen nemzetek értékeinek  

  lekicsinylésében perverzül kéjelgők csoportjától, a német szocialista közvélemény kis csoportja – amennyiben szóhoz tud jutni – rájött a háboru igazi okaira és következményeire. Be fogja látni, hogy az épitkezést ujból ott kell kezdeni, ahol az ifju elhagyta, a forradalmiságon, a politika kikapcsolásán és a teljes erővel s lendülettel keresztül vitt gazdasági szervezkedésen és osztályharcon. A német szociáldemokrácia sorstragikumának tanulságos kettőssége: a politikai szocializmus csődje és az osztályérdekek merev elkülönülése, amelyet csak elméletekkel lehet áthidalni, de – a melyek a valósággal való első érintkezésre szerte foszlanak, – kell, hogy hasonló irányban haladó szocialista pártokat uj és elhatározóbb, tettektől és cselekedetektől terhes munkára ösztökélje. A szocialisták vezérkarának át kell tenni a főhadiszállását a kávéházakból és a politizálás csarnokából a parlamentből, az utcára, a gyárakba, a végtelen földekre, nem a választó polgárok, hanem a szocialista végcél alanyai és tárgyai: az emberek közé. Franciaországban, ahol kevésbbé a szervezettség, mint inkább a teremtő és cselekvő elme vezérelte a szocialistákat, megtörtént az első lépés az uj szervezettségi forma és dinamikus erő: a szindikalizmus felé. A közelfekvő törekvések céljai nem homályositották el az ő szemükben a szocialista állam és a jövő társadalmának kirajzolódott képét – a melyhez nem a politika, hanem a gazdálkodás változásán át visz az ut – és talán igaza volt Marxnak, amikor azt mondta, hogy a gall kakas éneke fogja jelezni a nap fölkeltét.