Néhány gorombaság az igazság nevében

  A B. H. – adja isten, hogy nálam ötletesebb valaki megtalálja azt az epitetont, mely az elfogultságnak, maradiságnak, szellemi szegénységnek, gonoszságnak és rosszhiszeműségnek azt a páratlan egyvelegét, amit ez a két betű eltakar, elég találóan tudja kifejezni, – szóval a B. H. című napilapnak saját méltóságos főszerkesztője gyűlölködő támadásaival többszörösen kipróbált hasábjain egy álnév mögé rejtőzködő esztetikai zsoldos, valamelyik önképzőkör stilusversenyéből kiselejtezett förmedvénnyel attakiroz és iskolája ellen, hogy a rettenetes cikkely malaclopó köpenyege alatt a szegény, szánandó játsza ki ellene a háború magyar Tyrteusának. „Amit a mester írt – nehezményezi úr – azt csak a (így!) transponálta, de Magyarországon uj volt a (így!) hangja, affektációja és szemérmetlensége, még mint reflexmozgás is és a közönségnek iskolázatlan, vagy irodalmilag megzabált gyomrú része kapott rajta. költői iskolája a francia szakácsművészet ama fajához tartozik, a melynek büszkesége, hogy akármit: bocskortalpat, tyukszemhulladékot, varangyos békát, – mondom akármit – úgy elkészít pikáns szószokkal, savanyú lével, füszerezett leöntéssel, fokhagymás páccal és garnirunggal, hogy az inyenc megcsettenti rá a nyelvét, de a természetes és egészséges száj – kiköpi. Az irodalomtörténet el fogja e perverz, bérelhető ágyak izzadságában fogant, klinikaszagtól megihlett költészetet intézni, mondván: igen, ez is bele tartozik az irodalomba, valamint, hogy hozzátartozik a parnasszus flórájához a – bolondgomba is, mely a babérés olajfák, a magnoliák és a cédrusok tövén és árnyában lerothadt vegetációból fakad és tenyészik.“  

  Óh, korántsem az ért inzultus miatt rántottunk kardot; nem kell megvédeni, legfeljebb – mint ahogy már nyolc év előtt írtam – azoktól. akik meg akarják védeni De igenis még csirájában kell széttiporni mindenkit és mindent, aki és ami a békében végérvényesen kivégzett, de a háború tohuvabohujában megint csak életrekelt balkáni állapotoknak eszköze. A B. H. cikkírója – aki nemcsak a Dunán, de azon a határon is túl van, amely a műveltséget a vadságtól, a tudást a baromiságtól, az igazságot a svihákságtól elválasztja – úgy tesz, mintha számára akarná a babért kiverekedni, tényleg azonban a személyes antipátia kloakájának zsilipjét nyitja meg, hogy a moslék mindenkit megfullasszon, aki a háború alatt mást mer tenni, mint lelkesedni, mást mer írni mint harci riadót és mást mer kiabálni, mint „éljen a hazá!“-t. Hittel hiszem, hogy ha minden így történne, ha és „felekezete“ is így táncolna füttyére, akkor úr nem erőltetné meg magát olyan nagyon, hogy a magyar Parnasszus (ott üssön bele a menykő, ahol legjobban érzi) elsőségét kitolakodja.  

  Már-már ott tartottunk, hogy a megváltozott (de nem a háborúban megváltozott) világ megváltozott ideologiája nevében revizió alá vegyük, – de most, hogy ez az irás, melyben
a százszor agyonvert reakció adott életjelt magáról, megjelent, elállunk tőle. Nem, nem lehet; még mindig nem jött el az ideje, hogy kis bűnöket és tévedéseket korrigáljunk, amikor a nagy gonosztevők szabadon élnek és gyujtogatnak, amig ilyeneket írnak és van lap, mely leközli, amig ilyen írás jelenik meg lapban és van közönség, aki kezébe veszi, amig van közönség, mely magáévá teszi e véleményeket és nincs aki érdemlegesen megbüntesse érte.  

  Sajnos, ebben a bátor uj revüben nincsen elegendő hely a gonoszságok megtorlására; de annál több van úr és elvtársai arcán. És ha van igazság az égben, hát elküldi azt a sóváran áhított Tyrteust, hogy karddal és ököllel, szuronyokkal és kézibombákkal érzékeltesse a háború borzalmait azok előtt és azok testén, akik sivár, komisz, állati lelkük minden becstelenségével dunántúli kúriájukból lelkesednek érte.