
KRÓNIKA
NÉHÁNY GOROMBASÁG AZ IGAZSÁG NEVÉBEN
A B. H. – adja isten, hogy nálam ötletesebb valaki megtalálja
azt az epitetont, mely az elfogultságnak, maradiságnak, szellemi
szegénységnek, gonoszságnak és rosszhiszeműségnek azt a páratlan egyvelegét,
amit ez a két betű eltakar, elég találóan tudja kifejezni, – szóval a B. H.
című napilapnak saját méltóságos főszerkesztője gyűlölködő támadásaival
többszörösen kipróbált hasábjain egy
„Dunántuli“
álnév mögé rejtőzködő esztetikai zsoldos,
valamelyik önképzőkör stilusversenyéből kiselejtezett förmedvénnyel
attakiroz és iskolája ellen, hogy a rettenetes
cikkely malaclopó köpenyege alatt a szegény, szánandó
Gyóni Gézát
játsza ki ellene a háború magyar
Tyrteusának. „Amit a mester írt – nehezményezi
Dunántúli
úr – azt csak a Hivatkozott személy [PIM]
Verlain-ekből
(így!) transponálta, de Magyarországon uj
volt a
Verlain-ek
(így!) hangja,
affektációja és szemérmetlensége, még mint reflexmozgás is és a közönségnek
iskolázatlan, vagy irodalmilag megzabált gyomrú része kapott rajta.
költői iskolája a francia szakácsművészet ama
fajához tartozik, a melynek büszkesége, hogy akármit: bocskortalpat,
tyukszemhulladékot, varangyos békát, – mondom akármit – úgy elkészít pikáns
szószokkal, savanyú lével, füszerezett leöntéssel, fokhagymás páccal és
garnirunggal, hogy az inyenc megcsettenti rá a nyelvét, de a természetes és
egészséges száj – kiköpi. Az irodalomtörténet el fogja e perverz, bérelhető
ágyak izzadságában fogant, klinikaszagtól megihlett költészetet intézni,
mondván: igen, ez is bele tartozik az irodalomba, valamint, hogy
hozzátartozik a parnasszus flórájához a – bolondgomba is, mely a babérés
olajfák, a magnoliák és a cédrusok tövén és árnyában lerothadt vegetációból
fakad és tenyészik.“
Óh, korántsem az ért inzultus miatt rántottunk kardot;
nem kell megvédeni, legfeljebb – mint ahogy
már nyolc év előtt írtam – azoktól. akik meg akarják védeni De igenis még
csirájában kell széttiporni mindenkit és mindent, aki és ami a békében
végérvényesen kivégzett, de a háború tohuvabohujában megint csak életrekelt
balkáni állapotoknak eszköze. A B. H. cikkírója – aki nemcsak a Dunán, de
azon a határon is túl van, amely a műveltséget a vadságtól, a tudást a
baromiságtól, az igazságot a svihákságtól elválasztja – úgy tesz, mintha
Gyóni Géza
számára akarná a babért kiverekedni,
tényleg azonban a személyes antipátia kloakájának zsilipjét nyitja meg, hogy
a moslék mindenkit megfullasszon, aki a háború alatt mást mer tenni, mint
lelkesedni, mást mer írni mint harci riadót és mást mer kiabálni, mint
„éljen a hazá!“-t. Hittel hiszem, hogy ha minden így történne, ha és „felekezete“ is így táncolna
Rákosi
füttyére, akkor
Dunántúli
úr nem erőltetné meg magát olyan nagyon,
hogy
Gyóni Gézának
a magyar Parnasszus (ott üssön
bele a menykő, ahol legjobban érzi) elsőségét kitolakodja.
Már-már ott tartottunk, hogy a megváltozott (de nem a háborúban
megváltozott) világ megváltozott ideologiája nevében revizió alá
vegyük, – de most, hogy ez az irás, melyben
a százszor agyonvert
reakció adott életjelt magáról, megjelent, elállunk tőle. Nem, nem lehet;
még mindig nem jött el az ideje, hogy kis bűnöket és tévedéseket
korrigáljunk, amikor a nagy gonosztevők szabadon élnek és gyujtogatnak, amig
ilyeneket írnak és van lap, mely leközli, amig ilyen írás jelenik meg lapban
és van közönség, aki kezébe veszi, amig van közönség, mely magáévá teszi e
véleményeket és nincs aki érdemlegesen megbüntesse érte.

Sajnos, ebben a bátor uj revüben nincsen elegendő hely a
gonoszságok megtorlására; de annál több van
Dunántúli
úr és elvtársai arcán. És ha van igazság az
égben, hát elküldi azt a sóváran áhított Tyrteust, hogy karddal és ököllel,
szuronyokkal és kézibombákkal érzékeltesse a háború borzalmait azok előtt és
azok testén, akik sivár, komisz, állati lelkük minden becstelenségével
dunántúli kúriájukból lelkesednek érte.