Remy de Gourmont

  Költő, regényíró, novellista, filozófus, fiziológus, filológus, kritikus, esztétikus, publicista... s még egész sereg másminden volt egy személyben. Mindenhez értett s jól értett mindenhez. Polihisztornak lenni magában véve is nehéz már manapság, azonban költő is volt s ez segített a polihisztoron. Kozmikus érzések vitték, világszemlélete a rokon, vagy hogy francia példánál maradjunk: irodalmi ágon Rabelais leszármazottja s a kortársak közül volt a legtöbb közössége. A szintézise reális tudáson alapult, tudós azonban sohasem volt: megkereste a dolgok lényegét, a karakterisztikus vonásokat; csupán ennyire volt szüksége a filozófiája számára. Az összefüggéseket pedig – ha néha felületes is – könnyen és könnyedén találta meg.  

  Az okossága és a minden iránt való fogékonysága volt egyéniségének legpregnánsabb kifejezője. Je pense, qu’il ne faut jamais hésiter à faire entrer la science dans la littérature ou la littérature dans la science; le temps des belles ignorances est passé; on doit accueillir dans son cerveau tout ce qu’il peut contenir de notions... – írta egyik könyvében s ebben benne van a hitvallása.  

  Pompásan irt franciául, ám a francia írók általában jól írnak franciául. vagy époly szép képeket talál, mint , mint vagy . A különbségek nem ebben vannak. A francia irodalomban megmaradnak a tradiciók s az irók pedigreejét századokon át nyomon lehet követni. valahol a tizenhatodik században épugy megvan a maga irodalmi őse, mint , egészen más költő volt mint , mint , sőt egészen bizonyos, hogy ama jongleuröket és farceuröket, kik az uj ezerév elején conte-okat és fablieau-kat írtak és adtak, szintén nem lehetett összetéveszteni Szent Eulália történetének megéneklőivel.  

  Nem szegődött el kizárólagosan egyik irányhoz sem. Fellépése az ujabb francia irodalom legtermékenyebb, legforrongásosabb idejére esik. A nyolcvanas évek szinte iskolapéldája a oly kedves átmeneti időknek. Egyfelől már kátyuba jutott a naturalizmus, másfelől még hadakozni kellett a parnassienek ellen is. A költők a verseikkel verekedtek, a versei mellett esztétikával is: a Livre des masques, Promenades littéraires súlyos szavak voltak a vitában, a „mai és tegnapi irók“-nak mellett a leghivatottabb kritikusa volt. Első regényeivel, esztétikai irásaival így jutott el a szimbolizmushoz. Hogy a parnassieneket nem szerette, ez természetéből folyik: hús- és vér-ember volt, akinek közvetlen kapcsolatok kellettek, akinek szociális érzése természettudományos volt, világfelfogásának mélyéből fakadt. De époly természetes volt, hogy a mindent nagyon is egyszerűnek találó naturalizmus sem elégíthette ki. (A fogalmak azonban azóta megváltoztak: amint a romantika ma már nem kékvirág, úgy a naturalizmus sem fotográfia
csupán. A mai naturalista iró megjárt minden iskolát: csak az anyagot kapja készen, a fantáziát a költőktől, a szineket a festőktől tanulja. A mai naturalista iró – ha kell – szimbolista is egyben.)  

  Szimbolikus regényen kezdte s végül fiziológiai regényt írt. A Merlette-től s a Lilith-től azonban az Un coeur virginal-ig nem is olyan meredek s nem is olyan kacskaringós az út. nem az uj lehetőségek láza, hanem a kiteljesedés, a belső kiépítés vágyának szolidítása vezette legfőkép. Mindig biztos volt a keze. Még az Histoires magiques lehelletfinom szépségeiben: ha vércseppes hófehér magnóliák illatáról, a küszöbön megálló tétova remegésről, halottas ágyon felrémlő vizióról, vagy esti beszélgetések egymáshoz hajtó hipnotikus erejéről vetit is fel vibráló, sejtelmes képeket – érezni akkor is, hogy ura marad magának. Nem kiszámított vagy csinált, csak épen öntudatosan analitikus. Inkább az eszével, mint a szivével sejtett: nem veszthette el a talajt sohasem. Igaz, hogy a végtelenbe sem lendült.  

  Könyvet írt a latin misztikumról, a középkori latin költőkről, a stilus problémájáról, a francia nyelv esztétikájáról. A latin eredet, a latin rokonság mellett kardoskodott mindig, de megbecsülte a német kulturát is. Ami franciáknál ritkaság, gyakran citál német irókat is. Meg kell említeni – most különösen hozzátartozik a portréjához – hogy huszonöt esztendővel ezelőtt cikket írt a játék-hazafiasságról – le joujou-patriotisme – s emiatt el is vesztette az állását.  

  Epilógusai, az élet margójára írt széljegyzetei, forrón és közvetlenül kapcsolódnak bele az életbe. Mikor természettudós, akkor is moralista. A mantis religiosa vagy a szitakötő szerelmi mechanizmusáról írván, módot talál arra is, hogy „megállapitson“ valamely főelvet az immoralitásról, a célzatos gondviselés eszméjének korrumpáló hatásáról, vagy más eféléről. Egy-egy ilyen megállapításért nem kell nagyon mélyre mennie. A gondolatai persze szebbek és mélyebbek is. Szkeptikus volt – és axiómákat mondott. Néha egészen apodiktikus. De volt mire támaszkodnia: az ereje kozmikus érzésekből táplálkozott.  

  Szocialista volt és esztéta is, s hogy a kettőt ilyen magas fokon egyesíteni tudta: adja meg életének és oeuvrejének tanulságos, nagy belső értékét. Mert hiszen alig kerülheti ki valaki is ennek a kettőnek a harcát.  

  Amin a szláv elvérzik, ami mellett a német pepecsel, ott a francia esprit-vel segit magán. pedig okos és egészséges francia volt, aki végül mégis csak fölibe kerekedik a dolgoknak. Több hittel küzdött mint lázzal, – az okossága nem engedte, hogy tragikus legyen. A tettnek, a munkának volt az embere, aki megvetette a könnyű győzelmet.  

  Viziói sohasem voltak. De azért messzire látott.