
DE GOURMONT
REMY
n
(Meghalt 1915. október)
Költő, regényíró, novellista, filozófus, fiziológus, filológus,
kritikus, esztétikus, publicista... s még egész sereg másminden volt egy
személyben. Mindenhez értett s jól értett mindenhez. Polihisztornak lenni
magában véve is nehéz már manapság,
Remy de Gourmont
azonban költő is volt s ez segített
a polihisztoron. Kozmikus érzések vitték, világszemlélete a
Whitemanével
rokon, vagy hogy francia példánál maradjunk: irodalmi ágon
Rabelais leszármazottja s a
kortársak közül
Anatole
France-szal
volt a
legtöbb közössége. A szintézise reális tudáson alapult, tudós azonban
sohasem volt: megkereste a dolgok lényegét, a karakterisztikus vonásokat;
csupán ennyire volt szüksége a filozófiája számára. Az összefüggéseket pedig
– ha néha felületes is – könnyen és könnyedén találta meg.
Az okossága és a minden iránt való fogékonysága volt
egyéniségének legpregnánsabb kifejezője. Je pense, qu’il ne faut jamais
hésiter à faire entrer la science dans la littérature ou la littérature dans
la science; le temps des belles ignorances est passé; on doit accueillir
dans son cerveau tout ce qu’il peut contenir de notions... – írta egyik
könyvében s ebben benne van a hitvallása.
Pompásan irt franciául, ám a francia írók általában jól írnak
franciául.
Maurice Barrès
vagy
Paul Bourget
époly szép képeket talál, mint
Remy de Gourmont
, mint
Charles Louis Philippe
vagy
Henry de Régnier
. A különbségek nem ebben vannak. A
francia irodalomban megmaradnak a tradiciók s az irók pedigreejét századokon
át nyomon lehet követni.
Maurice
Barrèsnak
valahol a
tizenhatodik században épugy megvan a maga irodalmi őse, mint
Remy de Gourmontnak
,
Ronsard
egészen más költő volt mint
Villon
,
Du Bellay
mint
Rabelais
, sőt egészen bizonyos, hogy ama
jongleuröket és farceuröket, kik az uj ezerév elején conte-okat és
fablieau-kat írtak és adtak, szintén nem lehetett összetéveszteni Szent
Eulália történetének megéneklőivel.
Nem szegődött el kizárólagosan egyik irányhoz sem. Fellépése az
ujabb francia irodalom legtermékenyebb, legforrongásosabb idejére esik. A
nyolcvanas évek szinte iskolapéldája a
csupán. A mai naturalista iró megjárt minden iskolát: csak az anyagot
kapja készen, a fantáziát a költőktől, a szineket a festőktől tanulja. A mai
naturalista iró – ha kell – szimbolista is egyben.)
Brunetièrenek
oly kedves átmeneti időknek. Egyfelől
már kátyuba jutott a naturalizmus, másfelől még hadakozni kellett a
parnassienek ellen is. A költők a verseikkel verekedtek,
Remy de Gourmont
a versei mellett esztétikával is: a
Livre des masques, Promenades littéraires súlyos szavak voltak a vitában, a
„mai és tegnapi irók“-nak
Lemaître
mellett a
leghivatottabb kritikusa volt. Első regényeivel, esztétikai irásaival így
jutott el a szimbolizmushoz. Hogy a parnassieneket nem szerette, ez
természetéből folyik: hús- és vér-ember volt, akinek közvetlen kapcsolatok
kellettek, akinek szociális érzése természettudományos volt,
világfelfogásának mélyéből fakadt. De époly természetes volt, hogy a mindent
nagyon is egyszerűnek találó naturalizmus sem elégíthette ki. (A fogalmak
azonban azóta megváltoztak: amint a romantika ma már nem kékvirág, úgy a
naturalizmus sem fotográfia 
Szimbolikus regényen kezdte s végül fiziológiai regényt írt. A
Merlette-től s a Lilith-től azonban az Un coeur virginal-ig nem is olyan
meredek s nem is olyan kacskaringós az út.
Remy de Gourmont-t
nem az uj lehetőségek láza, hanem a
kiteljesedés, a belső kiépítés vágyának szolidítása vezette legfőkép. Mindig
biztos volt a keze. Még az Histoires magiques lehelletfinom szépségeiben: ha
vércseppes hófehér magnóliák illatáról, a küszöbön megálló tétova
remegésről, halottas ágyon felrémlő vizióról, vagy esti beszélgetések
egymáshoz hajtó hipnotikus erejéről vetit is fel vibráló, sejtelmes képeket
– érezni akkor is, hogy ura marad magának. Nem kiszámított vagy csinált,
csak épen öntudatosan analitikus. Inkább az eszével, mint a szivével
sejtett: nem veszthette el a talajt sohasem. Igaz, hogy a végtelenbe sem
lendült.
Könyvet írt a latin misztikumról, a középkori latin költőkről,
a stilus problémájáról, a francia nyelv esztétikájáról. A latin eredet, a
latin rokonság mellett kardoskodott mindig, de megbecsülte a német kulturát
is. Ami franciáknál ritkaság, gyakran citál német irókat is. Meg kell
említeni – most különösen hozzátartozik a portréjához – hogy huszonöt
esztendővel ezelőtt cikket írt a játék-hazafiasságról – le
joujou-patriotisme – s emiatt el is vesztette az állását.
Epilógusai, az élet margójára írt széljegyzetei, forrón és
közvetlenül kapcsolódnak bele az életbe. Mikor természettudós, akkor is
moralista. A mantis religiosa vagy a szitakötő szerelmi mechanizmusáról
írván, módot talál arra is, hogy „megállapitson“ valamely főelvet az
immoralitásról, a célzatos gondviselés eszméjének korrumpáló hatásáról, vagy
más eféléről. Egy-egy ilyen megállapításért nem kell nagyon mélyre mennie.
A
Pascal
gondolatai persze szebbek és
mélyebbek is. Szkeptikus volt – és axiómákat mondott. Néha egészen
apodiktikus. De volt mire támaszkodnia: az ereje kozmikus érzésekből
táplálkozott.
Szocialista volt és esztéta is, s hogy a kettőt ilyen magas
fokon egyesíteni tudta: adja meg életének és oeuvrejének tanulságos, nagy
belső értékét. Mert hiszen alig kerülheti ki valaki is ennek a kettőnek a
harcát.
Amin a szláv elvérzik, ami mellett a német pepecsel, ott a
francia esprit-vel segit magán.
Remy de Gourmont
pedig okos és egészséges francia volt, aki
végül mégis csak fölibe kerekedik a dolgoknak. Több hittel küzdött mint
lázzal, – az okossága nem engedte, hogy tragikus legyen. A tettnek, a
munkának volt az embere, aki megvetette a könnyű győzelmet.