Fejfa

  ...S ebben a néhány fekete sorban áldozok azoknak, akiket tőlem, tőled és tőle zengő életigérettel elvitt a duhaj kánikula s akiket fagyos idegen ég alatt mély, csontos ölébe fullasztott a béke vén szerelmese: a halál. Nagy terek és nagy lehetőségek kapcsolódnak a szemeimbe, távoli piros ujongások játszanak az idegeimmel s a szívem ma mégis kihagyásokkal dobban és a lelkem, mint valami óriási korsó mégis, mégis szomorusággal tele.  

  Mindenszentek. Ó, gyerekemlékek, bús kalendáriumi pompa, amelynek naiv gyertyafüstös misztériumából oly rég kiléptem. Fajom és hitem rózsavizes ajándékát teli marokkal dobáltam a hátam mögé és két szemem, mint két nyugtalan szövétnek figyelt rá most érkező napjaimra, az éjszakában. Vidám szerelmesének üdvözölt a holnap s konok ésszel már hinni is mertem, hogy nem az vagyok, akinek gyönge anyaölből teremtett a sorsom.  

  Zöld hegyrecsavart úton loholtam dagadt tüdővel a napos végtelen tér felé; uszni akartam fehér vitorlákkal az öröm vizein és beletévedtem iszapos kikötőjébe a bajnak. Égi tüzekre nyitogattam a pillám s most sehol, sehol egy parázskicsi csillag. Riadt, bégető nyáj akla a világ, ahol részeg sorbontó csősz: a háboru. Titkos, szigoru pillanatok robbanása ez az idő, amit fékre kötni nem tud a gyarló, vakond-vérű ember. Megfujt a vad siralom szele, fölborzolódott lelkem érő vetése s a hulló magot idegen csürbe söpörték gőgös, idegen kezek.  

  Nagy álmok aratására készültem, de jaj, futóhomokban zöld hiábavalóság az én vetésem s a kaszámnak csak háta van, kétszer háta.  

  Sötét ökölerdő most a határ, jaj merre merjek lépni egyet és merre kettőt?  

  Déltől Északig, Kelettől Nyugatig harcba gubancolódott a világ.  

  Kifent szurony hegyén ragyog a fiatal katonák szeme, az agyvelejüket jajongva keveri London, Páris, Moszkva, Budapest, Belgrád, Csingtau, Hongkong és a rozsdás őszvégi mezőkön millió marokkal arat a halál.  

  Háboru! Háboru! Háboru!  

  Apró sárga-fekete földhányások tornyosodnak az eszemre.  

  Halottaknapja. Ó, emlékeim legmostohábbja, akihez sors igazitó éveimben eddig soha sem volt érkezésem, most hozzád forditom az arcomat őszinte alázatossággal. Jó szóval és testem fiatal melegével szeretném bekötni a vért szipolyozó föld száját a te emlékezetedre. Szivemben tüzet rakott a minden árván hagyottak szomorusága és az én lázadó énekem a legkeresztényibb zsoltár ma a te jaj-veretü trónusod előtt. Mit jelentenek a merev templomi fohászok, a temetők krajcáros emlékgyertyái az én lobogó máglyaéletemhez, amely szive vérét könyezi elmult emberek fölött.  

  Sötét bérház-sarokból végtelen tereken virrasztanak a szemeim s a rosszul rendezett sorsok szálán tragikus csomó a sorsom. Enyém az iszonytató tér, az árvák atyafisága és a halottak gyásza. A gyerekkori okosan játszott gyertya fogyasztás helyett most az emberszeretet drága balzsamolajával öntöm csordultig a szivem s mint piros, örökégő mécset: elküldöm oda a szivem, ahol vérpalástos mezőkön a szelíd holtak fölött vad szuronyerdők ragyognak ünnepet.