
FEJFA
(1915)
...S ebben a néhány fekete sorban áldozok azoknak, akiket
tőlem, tőled és tőle zengő életigérettel elvitt a duhaj kánikula s akiket
fagyos idegen ég alatt mély, csontos ölébe fullasztott a béke vén
szerelmese: a halál. Nagy terek és nagy lehetőségek kapcsolódnak a
szemeimbe, távoli piros ujongások játszanak az idegeimmel s a szívem ma
mégis kihagyásokkal dobban és a lelkem, mint valami óriási korsó mégis,
mégis szomorusággal tele.
Mindenszentek. Ó, gyerekemlékek, bús kalendáriumi pompa,
amelynek naiv gyertyafüstös misztériumából oly rég kiléptem. Fajom és hitem
rózsavizes ajándékát teli marokkal dobáltam a hátam mögé és két szemem, mint
két nyugtalan szövétnek figyelt rá most érkező napjaimra, az éjszakában.
Vidám szerelmesének üdvözölt a holnap s konok ésszel már hinni is mertem,
hogy nem az vagyok, akinek gyönge anyaölből teremtett a sorsom.
Zöld hegyrecsavart úton loholtam dagadt tüdővel a napos
végtelen tér felé; uszni akartam fehér vitorlákkal az öröm vizein és
beletévedtem iszapos kikötőjébe a bajnak. Égi tüzekre nyitogattam a pillám s
most sehol, sehol egy parázskicsi csillag. Riadt, bégető nyáj akla a világ,
ahol részeg sorbontó csősz: a háboru. Titkos, szigoru pillanatok robbanása
ez az idő, amit fékre kötni nem tud a gyarló, vakond-vérű ember. Megfujt a
vad siralom szele, fölborzolódott lelkem érő vetése s a hulló magot idegen
csürbe söpörték gőgös, idegen kezek.
Nagy álmok aratására készültem, de jaj, futóhomokban zöld
hiábavalóság az én vetésem s a kaszámnak csak háta van, kétszer háta.
Kifent szurony hegyén ragyog a fiatal katonák szeme, az
agyvelejüket jajongva keveri London, Páris, Moszkva, Budapest, Belgrád,
Csingtau, Hongkong és a rozsdás őszvégi mezőkön millió marokkal arat a
halál.

Halottaknapja. Ó, emlékeim legmostohábbja, akihez sors igazitó
éveimben eddig soha sem volt érkezésem, most hozzád forditom az arcomat
őszinte alázatossággal. Jó szóval és testem fiatal melegével szeretném
bekötni a vért szipolyozó föld száját a te emlékezetedre. Szivemben tüzet
rakott a minden árván hagyottak szomorusága és az én lázadó énekem a
legkeresztényibb zsoltár ma a te jaj-veretü trónusod előtt. Mit jelentenek a
merev templomi fohászok, a temetők krajcáros emlékgyertyái az én lobogó
máglyaéletemhez, amely szive vérét könyezi elmult emberek fölött.
Sötét bérház-sarokból végtelen tereken virrasztanak a szemeim
s a rosszul rendezett sorsok szálán tragikus csomó a sorsom. Enyém az
iszonytató tér, az árvák atyafisága és a halottak gyásza. A gyerekkori
okosan játszott gyertya fogyasztás helyett most az emberszeretet drága
balzsamolajával öntöm csordultig a szivem s mint piros, örökégő mécset:
elküldöm oda a szivem, ahol vérpalástos mezőkön a szelíd holtak fölött vad
szuronyerdők ragyognak ünnepet.
Föld Tamás