
KERESZTELŐRE
Most megint összeállott egynehány fiatal író a Herkules-munkára:
irodalmi lapot alapítani Magyarországon. Messze tőlük, fájdalom, céljuk,
tervük, kilátásaik ismeretlenek előttem. De tudom, hogy fiatalok, hogy új
építésre feszülő erőket jelentenek, hogy be akarják kiáltani életüket az
emberekbe. Lesz-é, aki rájuk hallgasson?
Van-é, aki figyelmes földalatti rázkódásaira a nehéz jövőnek?
Vagy a Hőferekre tágul minden szem? Elvesz-é a nagy mészárszék minden
figyelmet a lelkek vívódásától.
Pedig talán csak ez a fontos. Ez az egész bűnös, gyalázatos,
őrült haláltánc csak annyiban fontos, amennyiben psychicum. Magát a milliók
véres tántorgását egy oldalon fogja elintézni a történelem. A fegyveres
éposz lehetetlen többé, a most születendő éposz hősei még alusznak az
élőkben.
Hindenburg
,
Mackensen
,
Joffre
és mások becsületes, zseniális hivatalnokok, akik bámulatosan vezetik
az ügyosztályukat. S felettük és mindenek felett a mindent mozgató fátum: a
kötelesség. Az igéret, illuzió, kérdés nélküli vak kötelesség. Ez a háboru a
kötelesség szörnyeteges, óriási misztériuma.
Melyik kötelességé? Ez-é a megtalált megváltó kötelesség? Ez
lesz a jövő első problémája, az új korba átocsudó emberiség első kérdése.
Nagy szörnyüségek és nagy jóságok megzúdítója lesz ez a kérdés. És ennek
megoldása nyomán fognak hősökké bomolni az emberek.
A sok halál után nagyon élet lesz az irodalom: a megtágult
emberi szánalom új horizontokba löki határait. Amint meghaltak a
világháborúban – komikusan, cégéresen – történelmi osztályok, úgy meghal az
esztétizmus. Az irodalom igen mohón fog egybeélni minden életet, mint valaha
a fiatal naturalizmus.
Meghaltak a történelmi osztályok: ki lesz olyan szemérmetlen
vagy együgyü, hogy a mult honfoglaló és honvédői jogcímeire hivatkozzék
most, mikor minden eddigi honfoglalást és honvédést kedélyes vidéki – kaparj
kurta neked is lesz-szé törpített a mai egyetemes, hallucinációsan nagy
föláldozás? A sturmok rohanásaiban a

Meghalt a művészeti és irodalmi esztétizmus, most nem először,
de talán a leghosszabb időre. A szép túláradja a művészetet s az élet
szélesebb szépség, mint a szép. Olyan égető jogok születtek, olyan nagy
éhségek lettek szent tartozássá, hogy a l’art pour l’art boci-boci tarkája
egy időre érdektelenné lesz. A jövőt alakító, forrongó, nagyszerü
humanumoknak ebben az új, ízzó kaoszában minden splendid isolation,
tour-d’ivoire, énekedés, szópecérség hiábavaló mókává szegényül. A művész,
az író megint munkás lesz a munkások, a harcos a harcosok közt.
Mert maga a szép, mint lelki történés épen olyan élethódító
fegyvere életünknek, mint fogunk, vagy karunk, vagy szerelmünk. Sőt talán a
leghatalmasabb és legegyetemesebben ható. A szép a legzsúfoltabb praktikum.
Benne találkozik minden törekvés, ami az élet megoldására törekszik. A
művészet a bibliai nagy szép, mely a lelkek sokaságát győző táborokba
teregeti. Ideák, irányok, érdekek, korok először és első sorban mindig sub
specie artis győznek és minden egyéb csak e győzelem nyomán lehetséges.
Valószinü, hogy egy új szociális irodalom fog következni e
tegnap és ma individuális művészete után. De az új törekvések nem lesznek
harcban a tegnapi szépségekkel: eszköz és építőanyag lesz az a rengeteg
eredmény, amire az individuális keresések rátaláltak.
Egyetlen tragédia van: az idő mulik. És ez az egyetlen
vigasztalás is. Van valami melankólia abban, hogy azt a generációt, melyet
irigy öregek nem rég mint „Holnapot“ akartak agyonütni, most új Holnapok
rohanják túl. De ennek a generációnak nemesebb öntudat ad biztonságot,
hogysem ellenséges szemmel nézné az utána jövő jövőt. Hiszen formákon és
szavakon túl a tegnap, a ma és holnap művészete egy és ugyanaz az akarat:
minél több emberiesség ebben a vad kuszáltságban, minél több csillapítás az
élet sajgásaira.