Keresztelőre

  Most megint összeállott egynehány fiatal író a Herkules-munkára: irodalmi lapot alapítani Magyarországon. Messze tőlük, fájdalom, céljuk, tervük, kilátásaik ismeretlenek előttem. De tudom, hogy fiatalok, hogy új építésre feszülő erőket jelentenek, hogy be akarják kiáltani életüket az emberekbe. Lesz-é, aki rájuk hallgasson?  

  Van-é, aki figyelmes földalatti rázkódásaira a nehéz jövőnek? Vagy a Hőferekre tágul minden szem? Elvesz-é a nagy mészárszék minden figyelmet a lelkek vívódásától.  

  Pedig talán csak ez a fontos. Ez az egész bűnös, gyalázatos, őrült haláltánc csak annyiban fontos, amennyiben psychicum. Magát a milliók véres tántorgását egy oldalon fogja elintézni a történelem. A fegyveres éposz lehetetlen többé, a most születendő éposz hősei még alusznak az élőkben. , , és mások becsületes, zseniális hivatalnokok, akik bámulatosan vezetik az ügyosztályukat. S felettük és mindenek felett a mindent mozgató fátum: a kötelesség. Az igéret, illuzió, kérdés nélküli vak kötelesség. Ez a háboru a kötelesség szörnyeteges, óriási misztériuma.  

  Melyik kötelességé? Ez-é a megtalált megváltó kötelesség? Ez lesz a jövő első problémája, az új korba átocsudó emberiség első kérdése. Nagy szörnyüségek és nagy jóságok megzúdítója lesz ez a kérdés. És ennek megoldása nyomán fognak hősökké bomolni az emberek.  

  A sok halál után nagyon élet lesz az irodalom: a megtágult emberi szánalom új horizontokba löki határait. Amint meghaltak a világháborúban – komikusan, cégéresen – történelmi osztályok, úgy meghal az esztétizmus. Az irodalom igen mohón fog egybeélni minden életet, mint valaha a fiatal naturalizmus.  

  Meghaltak a történelmi osztályok: ki lesz olyan szemérmetlen vagy együgyü, hogy a mult honfoglaló és honvédői jogcímeire hivatkozzék most, mikor minden eddigi honfoglalást és honvédést kedélyes vidéki – kaparj kurta neked is lesz-szé törpített a mai egyetemes, hallucinációsan nagy föláldozás? A sturmok rohanásaiban a  

  Nagy Jánosok lába széttiport minden történelmi jogcímet: mindenki történelmi osztály lett.  

  Meghalt a művészeti és irodalmi esztétizmus, most nem először, de talán a leghosszabb időre. A szép túláradja a művészetet s az élet szélesebb szépség, mint a szép. Olyan égető jogok születtek, olyan nagy éhségek lettek szent tartozássá, hogy a l’art pour l’art boci-boci tarkája egy időre érdektelenné lesz. A jövőt alakító, forrongó, nagyszerü humanumoknak ebben az új, ízzó kaoszában minden splendid isolation, tour-d’ivoire, énekedés, szópecérség hiábavaló mókává szegényül. A művész, az író megint munkás lesz a munkások, a harcos a harcosok közt.  

  Mert maga a szép, mint lelki történés épen olyan élethódító fegyvere életünknek, mint fogunk, vagy karunk, vagy szerelmünk. Sőt talán a leghatalmasabb és legegyetemesebben ható. A szép a legzsúfoltabb praktikum. Benne találkozik minden törekvés, ami az élet megoldására törekszik. A művészet a bibliai nagy szép, mely a lelkek sokaságát győző táborokba teregeti. Ideák, irányok, érdekek, korok először és első sorban mindig sub specie artis győznek és minden egyéb csak e győzelem nyomán lehetséges.  

  Valószinü, hogy egy új szociális irodalom fog következni e tegnap és ma individuális művészete után. De az új törekvések nem lesznek harcban a tegnapi szépségekkel: eszköz és építőanyag lesz az a rengeteg eredmény, amire az individuális keresések rátaláltak.  

  Egyetlen tragédia van: az idő mulik. És ez az egyetlen vigasztalás is. Van valami melankólia abban, hogy azt a generációt, melyet irigy öregek nem rég mint „Holnapot“ akartak agyonütni, most új Holnapok rohanják túl. De ennek a generációnak nemesebb öntudat ad biztonságot, hogysem ellenséges szemmel nézné az utána jövő jövőt. Hiszen formákon és szavakon túl a tegnap, a ma és holnap művészete egy és ugyanaz az akarat: minél több emberiesség ebben a vad kuszáltságban, minél több csillapítás az élet sajgásaira.