(Az örömhöz)
Rest árnyéka bennem Jézus ájuló testének:
ó Szomoruság. Lásd, a szakadt, fekete városokban,
hol most a kadáverek kék rózsái illatoznak
s csak a legyek bús falánxa vándorol ide-oda a csöndben,
én a szüzek bűnbeesésére kóstolom a mustot
s az uj Messiások elé harangozok,
kiket majd a század telt ütere dob ki a fórumokra.
Én most az Öröm égő bokraiba takaródzom
s nekem már nincs semmi: ami van s csak az van: ami nincsen.
A hült romokon Epikur uj arcát énekelem
s a rónák kiserkent zöldjét, a hegyek fehér gleccsereit,
nyers, keveredő tömegeikkel a roppant metropoliszokat
s külön a kovácsok öklét, a bankárok sárga tigrisszemeit,
a leszálló buvárt, a kertészt s a kötélidegzetü pilótát.
Az élet billió lehetőségét csapolom magamból
s a nevetés aranyvillája koppan a fogaimon.
Az öröm és az akarat bitangló híme vagyok,
s bolond csikó, tág cimpákkal nyeritek az időkbe:
hol majd Vesztfália mély acélhámorai dalolnak nekünk
igás ökrei után a vad, kunsági paraszt,
Pétervár 1905-je, a champagnei vig szüretelők -
s ó lásd, az én részeg, utcai nyelvem is, ki most
elsőnek dobja be magát az uj földre.
