Móricz Zsigmond – Holics Janka (1904-12-23)

  . 1904. decz. 23.  

  Édes  !  

  Vártam a maga felvilágosító sorait. Azt hittem, hogy talán egészen visszaállott a rend. Gondoltam, ö bocsánatot kért, vagy megjobbitja magát, saját szive sugallatából, vagy a világra való tekintetből. abban a perczben kaptam a   levelét, mikor indultam hazulról ide a szerkesztöségbe. S ez mégjobban elbusit, szinte érzem s fázom attól a "kinos nyugalomtól."  

  Nem tudok egyebet mondani szivem, mint hogy csak lemorzsoljuk már ezt a kis időt és csak

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

a kálvária utjának is.  

  Legnagyobb baj most az, hogy nem mehetek el Karácsonkor. Nincsen rá időm. A tárgymutatónak még mindig igen sok a híjja, ugy hogy az ünnepen is dolgoznom kell rajta, ha azt akarom, hogy készen legyen. De talán nem is olyan nagy baj az, hogy ha nem megyek, – csak nekem! Magának édes én okoztam bajt most is csak! Mert én idéztem föl a fergeteget, a mi talán el is maradt volna. Eléggé bánt, hogy ilyen módon nem örömöt, de szenvedést idéztem elő. Jaj istenem, hogy ilyen balsikert ér el az ember…  

  De számot kell adni arról, hogy és mint tölt el ez a három nap, mióta nem irtam. Nem tudok semmit sem irni. Egyszerüen elrepült s én bután feküdtem le este. Szaladj ide, szaladj oda. Firkáltam postáját. Jártam mások után, hogy adjanak czikket a karácsoni számba. Betüztem a lajstromot – ez az egész. Közben folyvást éreztem mind azt a kint, a mit maga érzett ott Lelkem! Kerestem a hangulatot és az időt hogy Magának irjak! De az nem jött. Közben megjött az Eiselés lap, ami azt mondja, hogy "a levelem semmis." Ez ujabb kétségbe döntött. Szörnyüség! Hát most már tanúsereget kell gyüjteni, a mi arra jó hogy vagy lássa a rendellenes állapotokat, vagy kinpadra feszitse a szereplők arczán a mosolyt. Én tudom, hogy ugy nem tudok jókedvet mutatni, – ha nincs! – akár egyedül vagyok, akár egy országra való társaságban.  

  No nem baj. Majd csak átesünk rajta valahogy. Két hét az egész. Két hét a pokol torkában se volna sok a menyországért! Két hetet szivesen tölthetünk kinok között, ha azzal megváltjuk a jövendő kinjait! Mert ugye édes te is szentül hiszel benne, hogy nekünk soha, soha ebben az életben, csak egy napra sem lesznek ilyenféle bajaink!?  

  Kedves angyalom! Még én is azzal busitalak, hogy azt feszegetem, a mi fáj. De ha annyira lehangol és elcsüggeszt. Ha nem látok semmi oázist, semmi vigaszt körülöttem sem e miatt. Hogy lássam én meg az élet vidám szinét, mikor az én édesem szomoru ködben él!  

  Pedig ideteszem ezt a képet.   a szerkesztöség meglepi valami karácsoni ajándékkal.   azt eszelték ki, hogy   és   lerajzoltatják karikaturában a szerk. tagokat s ezt adják át az öregnek. Az én "arcképem" az este készült el s   ideadta, hogy irjak alá valami vicczet. De iszonyu kevés volt hozzá a hangulatom s gyalázatosan tönkre tettem az egész kifejezését. Az eredetinek szinte hizelgö a komoly, gunyos s eszes nézése, és

igazán

[bizonytalan olvasat]

egy

részeg

[bizonytalan olvasat]

, buta hordár. – Körülbelül az én képem sikerült legjobban. A többié még igy se hasonlít, s valamennyi nagyobb karikatura. – Mosolyogj egyet rajta lelkem! –  

  Kivánom édes, hogy karácson alatt ne érezd tulságosan az én ott nem létemet. Ne legyen az a távolság neked olyan szomoru mint nekem… Nem, nem kivánom, tudom ugy is egyformán vágyunk egymás után s legfeljebb munkával, vagy idegenekkel tudjuk legyőzni ezt az epedő nehéz nagy vágyát. Csókollak milliószor a te sirig imádó