Holics Janka – Móricz Zsigmond (1904-04-13)

  Édes  !  

  Nem tudom elgondolni, mért nem ir, talán beteg? Biztosan beteg, különben írt volna. Ha nem beteg, írt volna, vagy nem is beteg, nincs is semmi baja, még sem ír? Ma már biztosra vettem, hogy levelet hoz  , és hozott – magának. S én – igaz, hogy hosszas gondolkodás után, – szentségtelen kezekkel megsértettem a levéltitkot; úgy-e nem haragszik, hogy felbontottam a levelemet, amelyik

[törölt]

« nekem »

magára volt czímezve? Megismertem a   irását, azért merészkedtem. És tán jobb lett volna fel nem bontani, mert ezt a levelet én csak úgy tudom boldogan, naiv boldogsággal olvasni, ha magával együtt olvasom. Így nagyon fáj olvasnom, . Így egyedűl olyan szomorú – ezek a szeretetteljes sorok annyi fájdalmat okoznak nekem! – Az eredetijét megtartom magamnak, magának pedig itt a másolata:  

  Kedves   lányom, ha már így mondhatom.  

  Tegnap estve

[törölt]

« jöttem »

későn jöttem nagy fáradtan. Le is ültem mindjárt az asztalom mellé,   hozta a vacsorát elém, de amint ránézek, nagy változást látok. Kérdezem, hogy nektek hát mi a bajotok? rászóllanak mindjárt, nekik semmi baj

[törölt]

« u »

ok Én pedig rámondom: a tréfát (?) nem értem vagy talán valami per vagyis árverezés jött a házhoz hogy már nem mondjátok. (?) Ekkor aztán előhozakodnak egy levéllel a melyben irjátok, én ezt a levelet végig elolvastam a melybe irjátok: ketten lesztek egyek. Már most azt kérdezem, meggondoltátok-é nagy nehéz életnek, hogy menjetek elé. Nagyon jól ismerem az én nagy  , hogy amit megkeres, azt pennával szépen be is irogatgat. (Szent Isten! ennyi papir!! Ez nincs a levélben. –) De ha eljő a betegség, egyéb, nem lesz mit beírni a papírosra elé  

  Tehát arra kérlek, édes gyermekeim hogy ezt a nagy dolgot el ne siessétek. Többet már nem irok, mert nem érek rája. Mert már reggel vagyon, megyek a munkába. Istennek áldását immár kérem rátok –  

  Csókol benneteket szerető apátok  

  .  

  Ha maga itt volna, nem gondolnám tán, hogy: "nagy nehéz életnek hogy menjek elé", akkor más háttérbe szorítaná ezt a gondolatot, az a más, amit most ez a gondolat, sőt gond szorít háttérbe. – Én nem magamról beszélek, nem magamért aggódom, magáért.  

  Könnyű a nehéz életről beszélni és gondolkozni annak, aki már delén van, sőt aki már átvergődött félig-meddig rajta, aki már sok kellemetlen, fájdalmas emlékére gondolhat vissza ennek a nyomorú életnek! De hogy gondoljon az élet nehézségére az, aki boldogságát várja tőle, aki előtt még ott áll, gyönyörűségével, csalogató reménységével, aki egy pillanatig sem habozna, hogy rálépjen-e hát arra a nehéz nagy útra, ha – – – ketten lesznek egyek. – De!!! De, hátha, nem lesznek! Látja, megint csak azt irom, mert én ma nagyon kétségbe vagyok esve, még egy nap sem éreztem, úgy a hiányát, mint ma. Már egész nap olyan nyugtalan voltam, úgy vártam a levelét és maga nem ír, meg ebben a levélben az is ott áll: "de amint ránézek, nagy változást látok." Hát miért? Mi baja? Min búsul? Mit akar? Félti magát? tőlem félti? ő neki az rosszúl esik? Én érzem, hogy ő nem szeret, neki sok kifogása van ez ellen, fél tőlem, meg ettől az egész változástól. ezért ezt irtam volna az  , ha feleltem volna neki a levelére:  

  Nagyon köszönöm kedves sorait, az előlegezett szeretetet, amely a levél soraiból felém árad s a melyet addig még ki nem érdemeltem, mert, fájdalom, nem volt rá alkalmam. S ezt a jóleső szeretetet nem tudom mással viszonozni, mint hálás és őszinte szivből fakadó viszontszeretettel. – Azt tetszik kérdezni, meggondoltuk-é, hogy menjünk elé a nehéz életnek. – Hát én őszintén szólva, nem sokat gondolkoztam

[törölt]

« azo »

sem azon, hogy menjünk-e, sem azon, hogy, hogy menjünk neki az életnek, – de azon sokat, most is, mindig, hogy igenis neki megyek, ha még olyan nehéz is! Úgy

[törölt]

« i »

sem kerüljük ki a magunk akaratából az életet, (de jobb lenne, ha a más akaratából kikerülhetném) (ezt

[törölt]

« nem »

csak magának mondom) s ha már amúgy is végig kell mennünk tövises utain, mért ne vinnénk magunkkal azt, aki gyógyítgatja majd

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

feltépett sebeinket, beheggeszti őket, elaltatgat, hadd feledjük egy-egy perczre, órára, hogy a legsivárabb, legk

[törölt]

« egyetlenebb »

önyörtelenebb úrnak, az életnek vagyunk rabszolgái, mért ne mennénk hát erre a nagy útra azzal, aki önként, sőt szeretettel vállalkozik társunkúl. És én is tudnék ilyen társa lenni egy embernek, akit úgy féltenek tőlem, annak,  , akit én szeretek. (Még sem írnám egészen így!) (Mert még jobban megingatnám különösen   bizalmát.) (Ha   ezt olvasná.) De ha csak egy halvány sejttetést vennék is észre, hogy nem óhajtanak a  . társáúl, v. ha  . pendítené meg a legfinomabb húrt, mely ilyes dallamot adna, – én nem leszek akkor semmi! Nem megyek sehova!  

  Ej, ne folytassuk, már úgy is csak magának irok, látom, hogy fogalmazni kéne, ha írni akarnék.  

  És maga sem ír, nem tudok gondolkozni!  

  Le akartam írni, mi történt vasárnap óta, írni akartam egy kis friss pletykát is, de nincs kedvem, nem is tudok. Minden este és reggel megkopogtatom a falat és maga nem akar felelni.  

  Csak az aggaszt, hogy beteg. Vagy tán valami egyéb baja van? Irjon, édes  , kérem, nem tudok mit gondolni és így csak keserítem magát. De hát én nem tudok egyebet!  

  Óh, az a mult hét! – Mit csinálnak? Hogy vannak? Mit ír  ? Mért ment a statisztikához? Hát előlről kezdi? Vagy én nem értem. Mit szóltak a szerkesztőségben? – Nem volt semmi baj?   nem volt? Hogy fogadták otthon? De őszintén írja meg!!!  

  Felelnék az  , de nem tudok most, csak mondja meg maga, hogy megkaptam a levelet, fel is bontottam (?) köszönöm, kezüket csókolom. Vagy írjak én? Most pedig jó éjszakát édes jó  ! Csak így, levélben, Úgy-e örül, hogy otthon lehet, unalmas és nemcsak szokatlan, de kellemetlen volt itt! Most 11 óra, ilyenkor mentünk akkor is aludni.  

    írt, kéri a fényképemet, megy Amerikába. Tán elküldöm neki emlékűl.–  

  Ha beteg, irja meg kérem, vigyázzon magára, . Pá édes, szeresse  

   

  , 1904. apr. 13.  

  Igaz! A levelemet felbonották? Szégyenlem!  

  Nem ilyen levelet akartam írni, – de… maga nem ír??