Móricz Zsigmond – Szilágyi Julianna (1901-04-12)

  . 1901. ápr. 12.  

  Édes  !  

  Már csak fordulok, ha ez segitene valamelyest a bajomon, mer látom, hogy édes   híjában rékvirálom meg. De ósztán az is eszembe jutott, hogy a hol asszony van a háznál, ott az asszonynak kell kezet csókolni, nem az urának, ha jó ebédet akar kapni az ember. Már pedétiglen, én hogy azért epekednék mostanában, hogy aprilis 27-én be kellvén rukkolni városába, haj ott is a kaszárnyába, ugy intézném sorát a dolognak, hogy ha terhekre nem volna édes  , arra felé is elnéznék vaj

[törölt]

« ' »

egy napra, elmondani a köszöntő rigmust, és megmutatni ezt az én 162 cm. magas dali mivoltomat, melyet most még 162 mm. hosszu diszes hajkorona ékesit.  

  Édes  ! az én szerelmetes szivemnek egy-másfél hónap óta több szép

[törölt]

« k »

ondolatja nem vala, csak ha kiedre esék vala tekintete.  

  Abban reménykedem azért, hogy azt a kis lila, vizi liliom szinü könyvecskét, a kit az én édes   való szüntelen való gyönyörüséges gondolkodásom után irtam vala genge versezettel tele, nem aprehendálja meg én nékem, mert hiszen megesmerem bár, hogy gengén ad kifejezést az én szüvem tomboló jókedvének, de mégis csak azt akarja az mondani, hogy:  

  – Adja az Ur Isten ő szent Felsége hogy e mi földi életünkben, ha bajok érik is, ha szomoruság és rosz óra megkeseritik is az én édes   és az én édes  , – ne legyenek kevesek a pillanatok, mikor tiszta szivvel kaczagnak, – mert hisz szép is az élet.  

  Csókolom , – sirig szerető .