Móricz Zsigmond – Liptai János (1912-03-12)

    elemi iskolai igazgató urnak  

 

Jolsva

Jolsva

.  

  Igen tisztelt  ,  

  a legnagyobb megdöbbenéssel vettem levelét, amelyből értes

[törölt]

« a »

ltem, hogy a közvéleményÖnt azzal gyanusitja, hogy Ön szolgáltatott „Az Isten háta mögött ” c regényemhez olyan adatokat, a melyekből lakosok magukra ismertek.  

  Megdöbbentő e hir rám nézve két okból:  

  1. Mert én Önnel soha életemben nem találkoztam, sőt mai leveléig Önnek Uram, a nevét sem ismertem. A Liptai nevet csupán egyszer hallottam, mikor egy Liptai nevü kisasszony mint műkedvelő fellépett Sári biró  c. ott előadott darabomban, mint műkedvelő. Ha a kisasszony az Ön leánya, ő talán emlékezni fog arra, hogy még ővele sem beszéltem, – elég udvariatlanul talán egy szót sem, a futó köszönésen tul. Megdöbbentő tehát, hogy egy egészen ismeretlen és ha hibáról van szó, abban teljesen ártatlan embert a közvélemény valami kellemetlen szinbe állitott. Mert remélem, és város érdemes közönségéről felteszem, hogy csupán Uraságodnak férfiui tulérzékeny nemes önérzete sejti azt, hogy ebben a dologban Önnek becsülete az legdrágább kincse téve.  

  Mert hiszen azért megdöbbentő  

  2. nézve az egész dolog, mert az irói munkát egy nagyon szomoruan fonák szempont szerint megitélve kell látnom ennek a hirnek kapcsán . Az iró lelke egy sajátságos fényképezőkészülék, amely akármerre vitetik, mindenütt pihenés nélkül s szakadatlanul dolgozik, hogy az Életről véghetetlen sok igaz adatot gyűjtsön. Mikor aztán a művész munkához lát ezek a kész képek mind végig peregnek öntudatlanul lelkében s ezekből nő ki valami egészen i

[törölt]

« f »

egen uj élet, a mely többé nem a való, csak képe mása. A magam esetére vonatkoztatva a dolgot: ahol csak én megfordultam világéletemben, kisvárosban, egész bizonyosan benne van az ott látott, hallott, átélt élményeimnek valami nyoma abban a regényemben, a melyben a magyar kisvárosokról akartam tőlem telhetőleg igaz és hű képet adni. És valóban a többi kisvárosokból is kaptam közvetett uton értesitéseket, hogy „ezt meg ezt

[törölt]

« tőlü »

k róluk irtam!” de ezek a hirek mind a kedélyes megértés és méltánylás hangján voltak tartva s annyira emelték irói önérzetemet, mint amazok a hirek, a melyeket olyan kisvárosok lakosaitól kaptam, akiknek táján sem fordultam meg soha: hogy „na hát, akárhol vette, de mintha csak a mi ez vagy amaz polgártársunkat irta volna meg!”… Mi az iró ambiziója, ha nem az, hogy csalódásig hiven találja el az élet képét, ugy hogy mindenki ugy ismerjen rá a képre, mintha magát az életet nézné.  

  ezért érthetetlen nekem az, mik vannak az én regényemben olyan dolgok, a melyeken polgárok megütközhetnek, olyan dolgok, a melyek csak ő rájuk vonatkozik s nem

[törölt]

« min »

számtalan felvidéki kisváros tipikus életére.  

  Semmi sincsen távolabb tőlem, minthogy tisztességes és tiszteletreméltó emberek magánéletét közprédára vessem: talán csak az, hogy egy város nemes társadalmát egyetemlegesen tegyem országos nevetség tárgyává.  

  Különben, ha módomban volna tudni, hogy mik azok a speciális sorok, mert egyébről nyilván nem lehet szó, minthogy az emlékembe ragadt mozgóképekben esetleg valahol megmaradt egy egy élő torz vonás: – mondom a legnagyobb készséggel tenném meg azt, hogy azokat az uj kiadásban töröljem. Az igazi irónak soha sem kell fényképeznie, mert a fantázia nem győz eleget produkálni! S én magamat szeretném ezek közé számitani.  

  És most fogadja igen tisztelt Uram szives és tiszteletteljes üdvözletemet, ismeretlenül is, mig, ha még valaha utam visz, személyesen tegyem Önnél tiszteletemet. Bár módomban lenne, hogy ellensulyozhatnám azt a kellemetlenséget, a mely

[törölt]

« rek »

irógépem Önnek okozott.  

  Maradok kiváló tisztelettel igaz hive