Szomory Dezsőről

  Nem inyeljük a dekadens izeit, de ezen tul amikért kanccsal nézéssel illetik a „barátai“: girhesek és teknőre hizottak a magunkénak valljuk egészen.  

  A legnagyobbakra emlékeztető jelenitő és jellemző erejéért. (A pékné figurái, ezek a proletár-tipuskoncentrációk, tetőtől mind talpig: szinükre és a homlokuk mögeiben, az élethez való minden vonatkozásukban, érzem, magamban váltigra múlhatatlanok!)  

  Az elmondás s mellette a történés átabotába nem veszteglő iramosságért, ami mindég a szélben-járást idézgeti bennem.  

  A merőségért, hogy a nyelve téres boltozatát hajtva: tapintás, szin, hang, iz, szag csudálatos anyagából, olykor időkbe futó kizengéssel, döbbenetes távolságos képeket csattant össze a forrna teljességének acintos kivánatán jogos szuverénitással hullajt el magyarságot, nyelvtani szabályt; akármi szokottságott.  

  Keshedt szóval: a véren vett (ezért „drágák“ neki a Hodl Józsik!) izgalmáért, hogy megoldja embereiben a szólhatatlanság rettenetes görcsét s az alattiságból tudatukba: tudatába suhogtatja, kénybe vagy kinba, az ezer érzéken át kapottakat.  

  S végezetre, de nem utolsó sorban, az átalig való kozmopolitaságáért, amibe belebókoltan látom a századunk kulturáját. A „Harry Russel-Dorsan harctéri levelei“, legutóbbi munkája, a mai európai műveltség valóságos szintézise! (Hallomást ezt a bizonnyal legszebb magyar háborus irást olyki a „modern“ mesterségbeliek közül, paródiának vette: oda se neki! Legföljebb még keserübb szájjal fejtődünk a nyugatba kóstolt irodalmunkon!)