(VERS CIM NÉLKÜL)
Szolgái s hiu vásári kikiáltói
egy tövisbe is sápadt aureolákba takaródzott Istennek.
Zöld lámpásaim most felétek kacsintanak
s ó, köszőntelek benneteket egy elképzelt kamasz kedvén,
kit merész akarások dolgoznak, karjain nyujtóznak az izmok
s nyelvét még nem szögezték le vak játékbánatok.
Ó, ti kőbehegyezett sóhajok
a városok legszebb terein, a falvak közepén,
magányos dombokon s megsokszorozva a vizek tükrében.
Rátok még nem dobtak elég mohát a csiklandós idők.
Ti még nem untátok el a térdeplést a kormos tetők felett
a napba szégyenkezést, a villámok kénköves ostorait
s a bús titokszürcsölést az élet széditő zürzavarában.
Ó, a tömegek eszén virágzó individiumok, ti!
Rőtt bohácsipkátokat mért szurjátok az égő csillagokba?
Nem látjátok, hogy tüzet fröcskölnek rátok a tömör gyárkürtők,
hogy előttetek vetélte el puha tejfogait az utca
s már senki sem cipeli felétek csodákra kiváncsiságát
a csarnokok és bazárok millió furcsaságaitól?
Bizony! Csak az aggok és vetéltek ideáljai vagytok.
S ó, sanda, árulkodó Judások vagytok a gyönyörü térben,
honnan most zászlók, távcsövek és sárga fényszórók rémitik a világot.
Ó, inkiziciók és háboruk legendás kéjencei! Tornyok!
Én most a holnapot s a rendtevő holnaputánt idézem rátok:
az elektromosság és rádium diadalát, korlátlan tereket zuhogó
kutakkal
s vidám, egészséges tömegekkel a szuvás cirádák alatt
s a kongó aranyhajóban tőgyes fehér teheneket dicsőitek,
kik alól fürge asszonyaink habzó meleg tejet fejnek majd
nekünk s a mi szőke és pufók gyerekeinknek.
