Lengyel Menyhért (Válasz Hatvany Lajos egy passzusára)

 

Lengyel Menyhért.

Hivatkozott személy [PIM]

–(Válasz

Hatvany Lajos

Hivatkozott személy [PIM]

egy passzusára). nem zseni, nem drámai költő s legfeljebb csak arról lehet vitatkozni, hogy szinpadi iró, avagy csak szerző-e? a Nyugat karácsonyi számában megjelent tanulmányában szinpadi irónak nevezi. Félre a skatulyázással. De ha már papirhoz nyulunk, véleményünk igy formulázzuk: többször szinpadi iró, mint szerző. A Nagy fejedelemben, a Hálás utókorban, a Falusi idyllben, a Prófétában iró, – a Taifuntól a Táncosnőig szerző. ugyan sok jóakarattal „a magában sem bizó, riadt, folyton tépelődő ember“ portréjával mentegeti és magyarázza szinmüirói pályafutását, minket azonban nem sikerült elvezetnie attól a meggyőződésünktől, hogy tulontul kétlaki életet él. Elismerjük, hogy van benne jó szándék és többször igyekszik irodalmat adni, mint a publikumot kiszolgálni, de hogy ezt is megteszi, azt maga sem tudta eltakarni. Ő igy mondja: „A Próféta utáni bukást követő csüggedtségében – amikor maga is csak szinpadi ácsmesternek hitte magát akit a tantiéme ihlet meg – emlegetett neki egy jó sujet, aminek ő egyszerűen neki látott és a maga módján feldolgozta az elejét, végét, mig a darab közepét irta meg.“ Ezt az eljárást azonban semmikép sem vagyunk hajlandók a gyötrődés, önmarcangolás javára irni. ekkor már tul volt a Nagy fejedelmen, Hálás utókoron, Falnsi idyllen, Prófétán, amelyek sok szép igérettel kecsegtettek; neki tehát négy ilyen egyivásu darab után talán még sem lehettek a saját talentuma iránt olyan mélyreható kételyei. Nem, itt igen is „speculativ rosszhiszemüség“-ről lehet csak szó. De rögtön megmondjuk, hogy a speculació alatt nem azt értjük, hogy az iró nem önmagát adja a darabjában, hanem azt, hogy sok mindent elhallgat, sok mindent latör önmagából, ami pedig kikivánkozik belőle: mint hit és meggyőződés. Kezdődik pedig ez az elhallgatás már a téma választásnál. Sok-sok őszintén friss téma izgatja a fantáziáját, de egyiket sem meri feldolgozni. Keres-kutat, vagy ha kapóra jön, rögtön elfogad valami szintelen, vánnyadt kis témácskát és mérték után rászabja a „primadonnára“. Neki már praxisa van ezen a téren. Elsőrangu a szabás-technikája. (De azér ezt sem szabad összetéveszteni holmi és egyéni tecnikával.) Mesterember. A Cárnőt a Taifun előzte meg és akkor szerezte azt a sok-sok arannyal is megtámogatott tapasztalatot, hogy annak az irónak, aki hosszu ideig kis vevőközönséggel nem elégszik meg, az előbb-utóbb a hitét, a fantáziáját is kénytelen áruba bocsátani.  

  Táncosnőjével, amit közepes sikerrel adnak most a Vigszinházban, ujból igazolni akarja azt a tételt, hogy „azon irók közé tartozik, akiket a siker nem hogy megrontana, hanem valósággal megjavit“. Nos hát, azt szeretnők már, ha nem javulna annyit, hanem végre is igazán azzá lenne, akivé már rég felmagasztalták.