KIS DRÁMA A MAI KERETEK KÖZÖTT
– Ebben a hónapban már egy fillért sem adhatok – mondta hátra
Gundel Theodor, a pupos városi irnok és groteszk kis kezével visszakapott a
szobába, hogy egy ügyes rántással maga után húzza az ajtót. De nem sikerült
neki.
– Igen! Elsején majd fölmondhat – feleselt Theodor gőgösen s
még mondani akart valamit, komisz, bosszantó tirádák gyülemlettek a
nyelvére, de ahogy a bérkaszárnya falai, mint valami óriási hanglemezek
visszadobták hangja rekedt, szintelen muzsikáját, szinte elrémült tulajdon
szavaitól. A lakások ablakai is tárva voltak a reggeli szélnek, az egyik
ajtóban egy fiatal anya a napra babusgatta gagyogó kicsinyét s Theodor most
ezeket is észrevette. Szégyenkezve elengedte a kilincset. Mint valami riadt,
szomoru patkány aprózott végig a kongó, magas folyosón.
Szinnel és hanggal volt tele a város. Az utcák végtelen
zegzugában keveredett a szájas embersürü. Augusztus volt. Asszonyok
ringatóztak a fekete aszfalton, fonyadt özvegyek és hiu pávanyaku dámák s a
ruhájuk nehéz, részegitő illatokat szelelt. Nagycsontu pántlikás legények
jöttek énekelve. Az ut közepén rozzant bárkafiakkerek kocogtak. Villamosok
csöngettek. A falakon óriás plakátbetük orditották a háborus paragrafusokat.
A kirakatokban ragyogtak a drága acélok. Bontott, virágos zászlók verekedtek
a széllel s alattuk katonák hömpölyögtek szürke, tömör seregben. Vidámak
voltak s még tiszták a vértől és hullaszagtól. A kapuk feneketlen torka
öntötte magából a kiváncsi áradatot s a rengeteg kígyó, mint valami csomós,
sürü hinárt huzta maga után a szédülő tömeget. A vasalt talpak most vágták,
zuholták a keményhusu talajt. Az ablakok kinyiltak, érett, szagos rózsákat
dobáltak rájuk.
És Theodor fájó, dühös sziszegéssel törte maga körül a tarka
emberfalat. Ő még soha nem volt ilyen bolond sokadalomban s most szinte
halálra gyötörte ez a mérhetetlen zsongás, az erők féktelen tolakodása.
Menekülni akart az eleven guzsból, de hiába karmolt, harapott, furakodó
kicsiny testét; mint valami felkapott pelyhet keverte magával a végtelen
áradás.
Valahol a körut végén maradt ki a tömegből. Fáradt és
elkeseredett volt, mint soha jobban. Gondolatban sötét, gyilkos átkokat
küldött a hömpölygő sereg után, de hangot nem adott, csupasz, megnyult álla
némán tátogott a ragyogó napban. Egy ideig még állt tétován, sűrűn pillogó
szemekkel, mintha álomból ébredne. Aztán letapogatta magáról a port;
kihuzogatta zsakettje fénylő, elgyürt szárnyait s megindult a széles,
megritkult úton visszafelé.
A szürke gránitkockák rohanva csusztak a lábai alá, a hatalmas
üvegtáblák még éktelenebbül mutogatták előredült alakját, de ő már semmit
sem vett észre a körülötte habzó, nyeritő világból. Szemei, mintha hirtelen
visszafordultak
volna a fejébe, csupán a tulajdon vizióit látta. Agyában, mint valami szétzilált panorámában peregtek le a mult kalváriajárásai és a közeljövő fantasztikus látomásai. Látta magát, amint éveken át a szürke, poros akták között gubózott, s hogy jött a háboru, a telhetetlen kavarodás őt is kidobta a megszokott rendből. Hóna alatt az átkos árverési aktákkal betoppant az emberek takargatott életébe s ahol ő egyszer megmutatkozott, ott sirás, könyörgés, durva, tehetetlen káromkodás maradt utána vissza.
volna a fejébe, csupán a tulajdon vizióit látta. Agyában, mint valami szétzilált panorámában peregtek le a mult kalváriajárásai és a közeljövő fantasztikus látomásai. Látta magát, amint éveken át a szürke, poros akták között gubózott, s hogy jött a háboru, a telhetetlen kavarodás őt is kidobta a megszokott rendből. Hóna alatt az átkos árverési aktákkal betoppant az emberek takargatott életébe s ahol ő egyszer megmutatkozott, ott sirás, könyörgés, durva, tehetetlen káromkodás maradt utána vissza.
És történt egyszer, hogy Theodor valami szép, fiatal özvegy
otthonába tévedt be könyörtelen papirjaival. Az asszony lengő, fehér ruhában
a diványon feküdt s mint egy király beszélt le onnan az ámuló, egyszerre
félénk, alázatos emberhez. Pedig nem is az adóról beszélt az özvegy, egészen
közömbös dolgokról, a szoba butorairól, az időről, az aranynapról, amely
lágy, meleg sugarakkal öntötte el a diványt.
Theodor visszafojtott lélegzettel hallgatott. Mikor arra került
a sor, hogy ő is mondjon valamit, előhuzta ócska paksamétáját, s mintha
valami rendkivül apró holmit keresne, teljesen belemerült a sok
lim-lomba.
Az asszony élesen, csengőn kacagott. Bő ruhája még több ráncba
esett és a habos, gazdag csipkék közül hivalkodón villant ki a dombos,
rózsaszinü melle.
– Kilencvenkét korona – nyöszörögte Theodor. A hangja remegett
s maga sem tudta miért, arca majd kicsattant a szégyentől.
– Talán majd máskor lesz szives – mondta. – Ma olyan fáradt
vagyok... beteg vagyok – és hangosan ásitott.
Kábult fejjel, minden porcikájában halálosan felizgatva ért
haza. Furcsa értelmetlen ujság volt előtte ez a nap. Ami csak nagyon ritkán
szokott vele megtörténni, a jó öreg gombkötő párra gondolt s az ő
gyermekkorára, mikor még egészen apró kölyök ott hevert az anyja ölében s
néha az apja is felkelt a rámás mühelyasztaltól, tűvel a kezében odajött
hozzájuk, megcsókolta őtet és cuppogva az anyja nevetős, piros száját.
Theodor sokáig bibelődött ezzel az emlékkel s csak most eszmélt rá, hogy ő
azóta soha, soha nem csinált ilyesmit...
Ujból felkereste az özvegyet, de ezen a napon sem kapott pénzt
az adóba. Kétszer is kibontotta sárga bőrtáskáját, de az asszony mindig más
témába kezdett s ő szó nélkül pakolta vissza profán mesterségét. Még a
multkorinál is alázatosabban távozott. Mikor kint volt, hirtelen úgy érezte,
mintha a bibliai kertet hagyta volna el, szomorú lett, igazán szomoru,
amilyen már régen, nagyon régen nem volt.
Egy hétig tartott ez az állapot; aztán nem tudott tovább
ellentállni magának: látni és talán egészen hozzásimulni, ölelni, csókolni
kivánta az asszonyt. De már nem mert a követelő ivvel még egyszer beállitani
hozzá. Sokáig töprengett, elnyütt gunyájára és a kifizetetlen szobájára
gondolt,
koldus, gyáva fajtája ellen átkozódott, bántotta, csendesitette magát s végre is előkotorta tulajdon aranyait és könyvébe az asszony neve mellé odairta, hogy: fizetett.
koldus, gyáva fajtája ellen átkozódott, bántotta, csendesitette magát s végre is előkotorta tulajdon aranyait és könyvébe az asszony neve mellé odairta, hogy: fizetett.
Lelkendezve, gyerekes megelégedéssel készült el hazulról. De
boldog hangulatába az utolsó pillanatban belevert a háziasszonya józan,
követelő nyelve. S Theodor rajongó eszébe makacsul beleragadtak a pörlekedő
szavak s a bomlott tömeg zenebonája valósággal elviselhetetlenné
nyomoritotta lázas, beteg idegét. Még mindig az előbbi állapot hatása alatt
vergődött s keveredő gondolataiból alig tudta kiválasztani mindenekfeletti
célját.
Egy kivasalt vén parasztcseléd nyitott előtte ajtót. De nem
eresztette be, gyanakodva kérdezte át a tenyérnyi résen :
– De ha nincs itt egy hüvelknyi nagysága se – ripakodott rá a
cseléd és orra előtt kegyetlenül becsapta az ajtót. Az üvegen át még ezt
mondta:
Theodorral megfordult a világ. Mintha valami súlyos, durva
taglóval ütötték volna sziven, majd összeesett a hirtelen fájdalomtól.
Szédülő fejjel tántorodott ki a hatalmas kapu alól. Úgy érezte, hogy most
egy örökké fájó sebet kapot a mellére, most nyilván az utolsó koldus sem
cserélne vele sorsot s ez az érzése annyira intenziv volt, hogy mellére
sziszegve takargatta rá zsakettje két fénylő, pecsétes szárnyát.
Az utcákon, amerre ment, bomlott az élet, emberek, állatok
lótottak-futottak körülötte, de az egészből most mit sem vett észre. Az
egész világ egy óriási fejnek tünt előtte, aki néma, cinikus grimasszal
csufolja az ő utját. Vállával a füstös, szögletes falakat surolva iparkodott
át a tömegen.
Otthonn aztán egyszerre kitört belőle minden fájdalom,
keserűség. Mint valami beteg, felizgult gyerek görcsösen az ágyra vetette
magát s valósággal üvölteni szeretett volna kivert tehetetlenségében.
Rekedt, panaszló hangon sirva fakadt. Jajongott, amig teljesen ki nem
merült. Aztán kissé megnyugodva könyvet vett elő, olvasni akart, de hiába
erősködött semmi értelmét nem találta az egyszerű irásnak. Szédült a feje. A
betük üresen, jelentés nélkül, mint ezer, ezer hangya szaladtak be a
szemeibe.
Reggel ruhástól, így a vetetlen ágy tetején ébredt s alig
tudta levonszolni magát a süppedt, megizzadt fészekből.
Hetek multak el anélkül, hogy valami különösebb történt volna
vele. Korán kelt és későn feküdt le, de ha néha, néha megpróbálta számot
adni magának egész napi dolgáról semmi különös okát nem tudta megtalálni
szörnyű fáradtságának. Mintha ólmot öntöttek volna a csontjaiba, még a
felekkel való nyers, közönséges szóharcra is képtelen volt. Az agya nem
működött, mintha valami égető nehéz masszát hordott volna a koponyájában,
gondolatai bután az egyetlen nap hinárjába ragadtak s csak apró zöld szemei éltek és világitottak bele a világba, mint valami folyton szimatoló vizslák.
gondolatai bután az egyetlen nap hinárjába ragadtak s csak apró zöld szemei éltek és világitottak bele a világba, mint valami folyton szimatoló vizslák.
Nem gondolt rá, de valahogyan egész öntudatlan testével nem
hitt a cseléd szavaiban. Azóta már nagyot fordult körülötte a világ, az
ujságok tele voltak a háborus hirekkel, a falakról uj plakátok uj
sorozásokat hirdettek, a kirakatokban egymásra licitáltak a drága fekete
rongyok, de ő még mindig csak az ajtó előtti tragikus jelenetet látta maga
előtt és lesett, szimatolt az asszony után, mint valami fázós, gazdátlan
eb.
S egy napon szembe jött vele az asszony: Nyitott fiakkerben
ült az egy idősebb férfi mellett, fehér ruha volt rajta s ahogy kacagva
beszélt, karja, mint valami tévelygő szárny lendült a korzózó tömeg felé.
Theodor megszédült a váratlan képtől. Ereiben, mintha tüzet fogott volna a
vér, idegesen megremegett, a ringó kocsi után akarta vetni magát, de nem
tette. Egy futó gyerek vakon beleütődött, hirtelen magára eszmélt. A kocsi
már elgurult a szemei elől s ő most a vigyázatlan gyereknek akart rontani,
de ügyesen az is kibujt az ütés alól.
Theodor nem szólt utána. Félt az emberek tolakodó
kiváncsiságától, dühös vicsorgással fordult be az egyik utcába. Sokáig
bolyongott céltalanul. Furcsa, boszuló tervek forrtak az agyában, de órákig
egyiket sem tartotta kivihetőnek. Egy drága emberélet leölését latolgatta az
eszébe s minden porcikája remegett az előre érzett kielégüléstől...
Határozott; megfordult az asszony lakása felé vezető utra.
Szinte futva iparkodott, nagyokat botlogott, s az utcák ráérős
sétálói csufolódón utánafordultak. Gunyos, csipkelődő megjegyzéseket hallott
maga után pattanni, nem törődött velük. A feje szédülten előre kalimpált a
rohanásban s összekapott fogai közül ki-kibujtak a hangos gondolatok. Vad,
gyilkoló terveket mormolt, mintha imádkozna.
Kissé meglassitotta a járást, már csak egy szűk zsákutca
választotta el a céltól. Megállt, hogy kissé kifújja magát, kalapja szoros
rámája alól kibujt a csipős veriték. Elsőbb óvatosan a fejét dugta elő a
sarkon s csak aztán bátorkodott ki egészen.
Az utca majdnem üres volt. Alkonyodott. Az üzletek ajtajói
csukva voltak, itt-ott már zöldelt a fényes gázrózsa a füstös boltivek
alatt. Valahol leckét vettek a jámbor zongorán. Az ut közepén néhány
fakardos, papircsákós utcagyerek játszott, egészen beleveszve a nagyokat
szégyenitő mókákba.
Theodor észrevétlenül a szemben levő kapu alá csuszott. Úgy
okoskodott, hogy az asszony még nem lehet otthon, kimeredt szemekkel lesett.
Sietős, zilált alakok mentek át az utcán ide-oda, valamennyit okosan szemmel
kisérte, de őtet egyik sem vette észre.
Most a lámpagyujtogató fordult ki a sarkon s hosszu póznájával
életre támogatta a fekete vasoszlopok lelkét.
Az elszánt, csunya emberke izgatottan mozgolódott. Agyát már
tapogatta az aggodalmas kétség, már hinni kezdett terve lehetetlenségében,
mikor fülébe doboltak a kemény lópaták. A várva várt kocsi gyanutlan, pajkos
ringással gurult be a csöndes utcába.
Az asszony magányosan szállt le a kapu előtt. Egy percig még
állva maradt, valami kedves, hizelkedő igéretet sugott a kisérőjének, aztán
belibbent a kapun. Ujra csöndes néptelen lett az utca.
Theodor még várt, susogó betükben számitotta a perceket, a
lassanhaló negyedórákat. Az égen már kibujtak a csillagok. Hüvös őszi este
volt. Valahol kilencet ütött az óra s zörögtek lefelé az üzletek
redőnyei.
Vigyázva kibujt a lesből, körülfigyelt, lármás boltoslegények
hancuroztak az utca torkában; átszökött a célba. A kapu alatt ijedten
megtorpant. Kezében üvegkancsóval a vén cseléd botlott ki a lépcsőházból.
Elfulva a falhoz lapult. A kövér alak nem vette észre, szuszogva kacsázott
ki az utcára. Theodornak, mintha veszett csikó rugdalózott volna a zsakettje
alatt, bolondul riadozott a szive s lázas, kigyulladt feje húzta, húzta fel
őt a neszfogó lépcsőkön.
Az ajtó csak kilincsre volt téve s ő lábhegyen már bentállt a
sötét előszobában. Ismerte a járást, nem töprengett, valami perverz,
emberfeletti merés emelte tovább a lábait a puha szőnyegeken. Két szobán
ment át. A harmadik ajtónál pillanatra megállt. De hogy semmi különös neszt
nem hallott át, vigyázva lenyomta a kilincset.
Ott állt az áldozat háta mögött. Az asszony a bontott asztal
előtt ült, a vén cselédet gondolta a belépőben, közömbösen
hátrakérdezett:
Talán még szólni akart valamit, de az egyetlen szó, mint
valami mérges kigyó marta meg a háta mögött tétovázó embert s az most őrült,
vinnyogó éhséggel vetette rá magát a fehér, mezitelen nyakra. Csontos ujjai,
mint valami óriási karmok görcsösödtek rá a puha husra, de nem tartották
soká. A renyhe test merőben előre bukott a hirtelen lökéstől s akaratlanul
is messzire átvetette magán a támadót. Az asszony riadtan föltápászkodott,
teljes erejével védekezni akart, de abban a pillanatban már a másik is
talpon volt s mint valami undok, vérszomjas majom ugrott vissza a megkivánt
husra.
Kis ídeig még állt a harc, az asszony is kegyetlenül
dolgozott; aztán egész fojtó, lerázhatatlan terhével elvágódott.
Theodor kikuszott a halott, mozdulatlan test alól, a ruhája
gyürött, az arca véresre karmolászott volt, de semmi fáradságot nem érzett.
S ahogy így a szabad, tehetetlen zsákmányt maga előtt látta, vágya jött rá
megcsókolni, egész eddigi páratlan életét neki adni és lehajolt hozzá,
csókolta, telhetetlen mohósággal szinte magába ette az utolsó melegét.
Szokatlanul hangos és népes volt körülötte az éjjel. Mintha
valami irgalmatlan ököl az egész várost fejbe verte volna, ijedt nyöszörgő
emberekkel
találkozott, lobogó, ünnepi gyertyák égtek az ablakokban s nehéz, fullasztó szagokkal volt tele a levegő.
találkozott, lobogó, ünnepi gyertyák égtek az ablakokban s nehéz, fullasztó szagokkal volt tele a levegő.
A járda szélén fázós, összebujt csoportok tanakodtak, a
kocsiuton zörgő fiakkerek poroszkáltak, röpülőgép berregett valahol a magas
csillagok alatt.
Most hosszu, mély tülkölés nyelte el az általános zsongást.
Mint valami szelid, vándorló csorda, végtelen szürke autósor bukkant elő az
utca végén. Az emberek fájdalmasan felszisszentek s mintha valamennyiök
szivére taposnának rá a lassu, vöröskeresztes kocsik, bámész szemeikből
kibuggyantak az őszinte könnyek.
„Sebesültek“ gondolta Theodor s valami kergető csalódással
tipegett el a szorongó tömegből. Sebes, összemart ajka gúnyosan lebiggyedt,
semmi közösséget nem érzett velük a mindenki fájdalmában.
Otthonn nyugodtan megvacsorázott; bezárta az ajtót a csúnya
éjjeli bogarak elől s aztán, amit már rég nem tett meg, könyvet vett elő a
szekrény tetejéről.