Kis dráma a mai keretek között

Kassák Lajos, 1915-12-20


facsimile
KIS DRÁMA A MAI KERETEK KÖZÖTT  
  – Ebben a hónapban már egy fillért sem adhatok – mondta hátra Gundel Theodor, a pupos városi irnok és groteszk kis kezével visszakapott a szobába, hogy egy ügyes rántással maga után húzza az ajtót. De nem sikerült neki.  
  – Akkor szerezzen magának más lakást – sipitott ki utána egy éles, veszekedős asszonyhang.  
  – Igen! Elsején majd fölmondhat – feleselt Theodor gőgösen s még mondani akart valamit, komisz, bosszantó tirádák gyülemlettek a nyelvére, de ahogy a bérkaszárnya falai, mint valami óriási hanglemezek visszadobták hangja rekedt, szintelen muzsikáját, szinte elrémült tulajdon szavaitól. A lakások ablakai is tárva voltak a reggeli szélnek, az egyik ajtóban egy fiatal anya a napra babusgatta gagyogó kicsinyét s Theodor most ezeket is észrevette. Szégyenkezve elengedte a kilincset. Mint valami riadt, szomoru patkány aprózott végig a kongó, magas folyosón.  
  Szinnel és hanggal volt tele a város. Az utcák végtelen zegzugában keveredett a szájas embersürü. Augusztus volt. Asszonyok ringatóztak a fekete aszfalton, fonyadt özvegyek és hiu pávanyaku dámák s a ruhájuk nehéz, részegitő illatokat szelelt. Nagycsontu pántlikás legények jöttek énekelve. Az ut közepén rozzant bárkafiakkerek kocogtak. Villamosok csöngettek. A falakon óriás plakátbetük orditották a háborus paragrafusokat. A kirakatokban ragyogtak a drága acélok. Bontott, virágos zászlók verekedtek a széllel s alattuk katonák hömpölyögtek szürke, tömör seregben. Vidámak voltak s még tiszták a vértől és hullaszagtól. A kapuk feneketlen torka öntötte magából a kiváncsi áradatot s a rengeteg kígyó, mint valami csomós, sürü hinárt huzta maga után a szédülő tömeget. A vasalt talpak most vágták, zuholták a keményhusu talajt. Az ablakok kinyiltak, érett, szagos rózsákat dobáltak rájuk.  
  És Theodor fájó, dühös sziszegéssel törte maga körül a tarka emberfalat. Ő még soha nem volt ilyen bolond sokadalomban s most szinte halálra gyötörte ez a mérhetetlen zsongás, az erők féktelen tolakodása. Menekülni akart az eleven guzsból, de hiába karmolt, harapott, furakodó kicsiny testét; mint valami felkapott pelyhet keverte magával a végtelen áradás.  
  Valahol a körut végén maradt ki a tömegből. Fáradt és elkeseredett volt, mint soha jobban. Gondolatban sötét, gyilkos átkokat küldött a hömpölygő sereg után, de hangot nem adott, csupasz, megnyult álla némán tátogott a ragyogó napban. Egy ideig még állt tétován, sűrűn pillogó szemekkel, mintha álomból ébredne. Aztán letapogatta magáról a port; kihuzogatta zsakettje fénylő, elgyürt szárnyait s megindult a széles, megritkult úton visszafelé.  
  A szürke gránitkockák rohanva csusztak a lábai alá, a hatalmas üvegtáblák még éktelenebbül mutogatták előredült alakját, de ő már semmit sem vett észre a körülötte habzó, nyeritő világból. Szemei, mintha hirtelen visszafordultak
facsimilevolna a fejébe, csupán a tulajdon vizióit látta. Agyában, mint valami szétzilált panorámában peregtek le a mult kalváriajárásai és a közeljövő fantasztikus látomásai. Látta magát, amint éveken át a szürke, poros akták között gubózott, s hogy jött a háboru, a telhetetlen kavarodás őt is kidobta a megszokott rendből. Hóna alatt az átkos árverési aktákkal betoppant az emberek takargatott életébe s ahol ő egyszer megmutatkozott, ott sirás, könyörgés, durva, tehetetlen káromkodás maradt utána vissza.  
  És történt egyszer, hogy Theodor valami szép, fiatal özvegy otthonába tévedt be könyörtelen papirjaival. Az asszony lengő, fehér ruhában a diványon feküdt s mint egy király beszélt le onnan az ámuló, egyszerre félénk, alázatos emberhez. Pedig nem is az adóról beszélt az özvegy, egészen közömbös dolgokról, a szoba butorairól, az időről, az aranynapról, amely lágy, meleg sugarakkal öntötte el a diványt.  
  Theodor visszafojtott lélegzettel hallgatott. Mikor arra került a sor, hogy ő is mondjon valamit, előhuzta ócska paksamétáját, s mintha valami rendkivül apró holmit keresne, teljesen belemerült a sok lim-lomba.  
  – Az adóivet keresem – mondta végre dadogva és ügyetlenül térdére teregette a kihalászott lapot.  
  Az asszony élesen, csengőn kacagott. Bő ruhája még több ráncba esett és a habos, gazdag csipkék közül hivalkodón villant ki a dombos, rózsaszinü melle.  
  – Kilencvenkét korona – nyöszörögte Theodor. A hangja remegett s maga sem tudta miért, arca majd kicsattant a szégyentől.  
  Az özvegy hanyatt feküdt, két mezitelen karját most unottan a feje alá hajtotta.  
  – Talán majd máskor lesz szives – mondta. – Ma olyan fáradt vagyok... beteg vagyok – és hangosan ásitott.  
  Theodor megértette.  
  Kábult fejjel, minden porcikájában halálosan felizgatva ért haza. Furcsa értelmetlen ujság volt előtte ez a nap. Ami csak nagyon ritkán szokott vele megtörténni, a jó öreg gombkötő párra gondolt s az ő gyermekkorára, mikor még egészen apró kölyök ott hevert az anyja ölében s néha az apja is felkelt a rámás mühelyasztaltól, tűvel a kezében odajött hozzájuk, megcsókolta őtet és cuppogva az anyja nevetős, piros száját. Theodor sokáig bibelődött ezzel az emlékkel s csak most eszmélt rá, hogy ő azóta soha, soha nem csinált ilyesmit...  
  Ujból felkereste az özvegyet, de ezen a napon sem kapott pénzt az adóba. Kétszer is kibontotta sárga bőrtáskáját, de az asszony mindig más témába kezdett s ő szó nélkül pakolta vissza profán mesterségét. Még a multkorinál is alázatosabban távozott. Mikor kint volt, hirtelen úgy érezte, mintha a bibliai kertet hagyta volna el, szomorú lett, igazán szomoru, amilyen már régen, nagyon régen nem volt.  
  Egy hétig tartott ez az állapot; aztán nem tudott tovább ellentállni magának: látni és talán egészen hozzásimulni, ölelni, csókolni kivánta az asszonyt. De már nem mert a követelő ivvel még egyszer beállitani hozzá. Sokáig töprengett, elnyütt gunyájára és a kifizetetlen szobájára gondolt,
facsimile koldus, gyáva fajtája ellen átkozódott, bántotta, csendesitette magát s végre is előkotorta tulajdon aranyait és könyvébe az asszony neve mellé odairta, hogy: fizetett.  
  Lelkendezve, gyerekes megelégedéssel készült el hazulról. De boldog hangulatába az utolsó pillanatban belevert a háziasszonya józan, követelő nyelve. S Theodor rajongó eszébe makacsul beleragadtak a pörlekedő szavak s a bomlott tömeg zenebonája valósággal elviselhetetlenné nyomoritotta lázas, beteg idegét. Még mindig az előbbi állapot hatása alatt vergődött s keveredő gondolataiból alig tudta kiválasztani mindenekfeletti célját.  
  Egy kivasalt vén parasztcseléd nyitott előtte ajtót. De nem eresztette be, gyanakodva kérdezte át a tenyérnyi résen :  
  – Mit hozott?  
  Theodor pironkodva dadogta:  
  – Az adóügyben bátorkodom a nagyságos asszonyhoz.  
  A cseléd gúnyosan elnevette magát:  
  – Hiszen itt nincs is nagysága!  
  Theodor rimánkodva még közelébb sompolygott:  
  – Én .,. én már a pénzt is...  
  – De ha nincs itt egy hüvelknyi nagysága se – ripakodott rá a cseléd és orra előtt kegyetlenül becsapta az ajtót. Az üvegen át még ezt mondta:  
  – Az már elutazott! Most mi lakunk a helyében.  
  Theodorral megfordult a világ. Mintha valami súlyos, durva taglóval ütötték volna sziven, majd összeesett a hirtelen fájdalomtól. Szédülő fejjel tántorodott ki a hatalmas kapu alól. Úgy érezte, hogy most egy örökké fájó sebet kapot a mellére, most nyilván az utolsó koldus sem cserélne vele sorsot s ez az érzése annyira intenziv volt, hogy mellére sziszegve takargatta rá zsakettje két fénylő, pecsétes szárnyát.  
  Az utcákon, amerre ment, bomlott az élet, emberek, állatok lótottak-futottak körülötte, de az egészből most mit sem vett észre. Az egész világ egy óriási fejnek tünt előtte, aki néma, cinikus grimasszal csufolja az ő utját. Vállával a füstös, szögletes falakat surolva iparkodott át a tömegen.  
  Otthonn aztán egyszerre kitört belőle minden fájdalom, keserűség. Mint valami beteg, felizgult gyerek görcsösen az ágyra vetette magát s valósággal üvölteni szeretett volna kivert tehetetlenségében. Rekedt, panaszló hangon sirva fakadt. Jajongott, amig teljesen ki nem merült. Aztán kissé megnyugodva könyvet vett elő, olvasni akart, de hiába erősködött semmi értelmét nem találta az egyszerű irásnak. Szédült a feje. A betük üresen, jelentés nélkül, mint ezer, ezer hangya szaladtak be a szemeibe.  
  Reggel ruhástól, így a vetetlen ágy tetején ébredt s alig tudta levonszolni magát a süppedt, megizzadt fészekből.  
  Hetek multak el anélkül, hogy valami különösebb történt volna vele. Korán kelt és későn feküdt le, de ha néha, néha megpróbálta számot adni magának egész napi dolgáról semmi különös okát nem tudta megtalálni szörnyű fáradtságának. Mintha ólmot öntöttek volna a csontjaiba, még a felekkel való nyers, közönséges szóharcra is képtelen volt. Az agya nem működött, mintha valami égető nehéz masszát hordott volna a koponyájában,
facsimile gondolatai bután az egyetlen nap hinárjába ragadtak s csak apró zöld szemei éltek és világitottak bele a világba, mint valami folyton szimatoló vizslák.  
  Nem gondolt rá, de valahogyan egész öntudatlan testével nem hitt a cseléd szavaiban. Azóta már nagyot fordult körülötte a világ, az ujságok tele voltak a háborus hirekkel, a falakról uj plakátok uj sorozásokat hirdettek, a kirakatokban egymásra licitáltak a drága fekete rongyok, de ő még mindig csak az ajtó előtti tragikus jelenetet látta maga előtt és lesett, szimatolt az asszony után, mint valami fázós, gazdátlan eb.  
  S egy napon szembe jött vele az asszony: Nyitott fiakkerben ült az egy idősebb férfi mellett, fehér ruha volt rajta s ahogy kacagva beszélt, karja, mint valami tévelygő szárny lendült a korzózó tömeg felé. Theodor megszédült a váratlan képtől. Ereiben, mintha tüzet fogott volna a vér, idegesen megremegett, a ringó kocsi után akarta vetni magát, de nem tette. Egy futó gyerek vakon beleütődött, hirtelen magára eszmélt. A kocsi már elgurult a szemei elől s ő most a vigyázatlan gyereknek akart rontani, de ügyesen az is kibujt az ütés alól.  
  – De azért spórkassza van a hátadon papuskám – üvöltötte vissza a kamasz már a sarokról.  
  Theodor nem szólt utána. Félt az emberek tolakodó kiváncsiságától, dühös vicsorgással fordult be az egyik utcába. Sokáig bolyongott céltalanul. Furcsa, boszuló tervek forrtak az agyában, de órákig egyiket sem tartotta kivihetőnek. Egy drága emberélet leölését latolgatta az eszébe s minden porcikája remegett az előre érzett kielégüléstől... Határozott; megfordult az asszony lakása felé vezető utra.  
  Szinte futva iparkodott, nagyokat botlogott, s az utcák ráérős sétálói csufolódón utánafordultak. Gunyos, csipkelődő megjegyzéseket hallott maga után pattanni, nem törődött velük. A feje szédülten előre kalimpált a rohanásban s összekapott fogai közül ki-kibujtak a hangos gondolatok. Vad, gyilkoló terveket mormolt, mintha imádkozna.  
  Kissé meglassitotta a járást, már csak egy szűk zsákutca választotta el a céltól. Megállt, hogy kissé kifújja magát, kalapja szoros rámája alól kibujt a csipős veriték. Elsőbb óvatosan a fejét dugta elő a sarkon s csak aztán bátorkodott ki egészen.  
  Az utca majdnem üres volt. Alkonyodott. Az üzletek ajtajói csukva voltak, itt-ott már zöldelt a fényes gázrózsa a füstös boltivek alatt. Valahol leckét vettek a jámbor zongorán. Az ut közepén néhány fakardos, papircsákós utcagyerek játszott, egészen beleveszve a nagyokat szégyenitő mókákba.  
  Theodor észrevétlenül a szemben levő kapu alá csuszott. Úgy okoskodott, hogy az asszony még nem lehet otthon, kimeredt szemekkel lesett. Sietős, zilált alakok mentek át az utcán ide-oda, valamennyit okosan szemmel kisérte, de őtet egyik sem vette észre.  
  Most a lámpagyujtogató fordult ki a sarkon s hosszu póznájával életre támogatta a fekete vasoszlopok lelkét.  

facsimile
  Az elszánt, csunya emberke izgatottan mozgolódott. Agyát már tapogatta az aggodalmas kétség, már hinni kezdett terve lehetetlenségében, mikor fülébe doboltak a kemény lópaták. A várva várt kocsi gyanutlan, pajkos ringással gurult be a csöndes utcába.  
  Az asszony magányosan szállt le a kapu előtt. Egy percig még állva maradt, valami kedves, hizelkedő igéretet sugott a kisérőjének, aztán belibbent a kapun. Ujra csöndes néptelen lett az utca.  
  Theodor még várt, susogó betükben számitotta a perceket, a lassanhaló negyedórákat. Az égen már kibujtak a csillagok. Hüvös őszi este volt. Valahol kilencet ütött az óra s zörögtek lefelé az üzletek redőnyei.  
  Vigyázva kibujt a lesből, körülfigyelt, lármás boltoslegények hancuroztak az utca torkában; átszökött a célba. A kapu alatt ijedten megtorpant. Kezében üvegkancsóval a vén cseléd botlott ki a lépcsőházból. Elfulva a falhoz lapult. A kövér alak nem vette észre, szuszogva kacsázott ki az utcára. Theodornak, mintha veszett csikó rugdalózott volna a zsakettje alatt, bolondul riadozott a szive s lázas, kigyulladt feje húzta, húzta fel őt a neszfogó lépcsőkön.  
  Az ajtó csak kilincsre volt téve s ő lábhegyen már bentállt a sötét előszobában. Ismerte a járást, nem töprengett, valami perverz, emberfeletti merés emelte tovább a lábait a puha szőnyegeken. Két szobán ment át. A harmadik ajtónál pillanatra megállt. De hogy semmi különös neszt nem hallott át, vigyázva lenyomta a kilincset.  
  Ott állt az áldozat háta mögött. Az asszony a bontott asztal előtt ült, a vén cselédet gondolta a belépőben, közömbösen hátrakérdezett:  
  – Hozott?  
  Talán még szólni akart valamit, de az egyetlen szó, mint valami mérges kigyó marta meg a háta mögött tétovázó embert s az most őrült, vinnyogó éhséggel vetette rá magát a fehér, mezitelen nyakra. Csontos ujjai, mint valami óriási karmok görcsösödtek rá a puha husra, de nem tartották soká. A renyhe test merőben előre bukott a hirtelen lökéstől s akaratlanul is messzire átvetette magán a támadót. Az asszony riadtan föltápászkodott, teljes erejével védekezni akart, de abban a pillanatban már a másik is talpon volt s mint valami undok, vérszomjas majom ugrott vissza a megkivánt husra.  
  Kis ídeig még állt a harc, az asszony is kegyetlenül dolgozott; aztán egész fojtó, lerázhatatlan terhével elvágódott.  
  Irtó, süket csöndesség volt a szobában.  
  Theodor kikuszott a halott, mozdulatlan test alól, a ruhája gyürött, az arca véresre karmolászott volt, de semmi fáradságot nem érzett. S ahogy így a szabad, tehetetlen zsákmányt maga előtt látta, vágya jött rá megcsókolni, egész eddigi páratlan életét neki adni és lehajolt hozzá, csókolta, telhetetlen mohósággal szinte magába ette az utolsó melegét.  
  Könnyű, elégedett érzéssel osont ki az ajtón.  
  Senki házbelivel nem találkozott.  
  Szokatlanul hangos és népes volt körülötte az éjjel. Mintha valami irgalmatlan ököl az egész várost fejbe verte volna, ijedt nyöszörgő emberekkel
facsimile találkozott, lobogó, ünnepi gyertyák égtek az ablakokban s nehéz, fullasztó szagokkal volt tele a levegő.  
  A járda szélén fázós, összebujt csoportok tanakodtak, a kocsiuton zörgő fiakkerek poroszkáltak, röpülőgép berregett valahol a magas csillagok alatt.  
  Most hosszu, mély tülkölés nyelte el az általános zsongást. Mint valami szelid, vándorló csorda, végtelen szürke autósor bukkant elő az utca végén. Az emberek fájdalmasan felszisszentek s mintha valamennyiök szivére taposnának rá a lassu, vöröskeresztes kocsik, bámész szemeikből kibuggyantak az őszinte könnyek.  
  „Sebesültek“ gondolta Theodor s valami kergető csalódással tipegett el a szorongó tömegből. Sebes, összemart ajka gúnyosan lebiggyedt, semmi közösséget nem érzett velük a mindenki fájdalmában.  
  Otthonn nyugodtan megvacsorázott; bezárta az ajtót a csúnya éjjeli bogarak elől s aztán, amit már rég nem tett meg, könyvet vett elő a szekrény tetejéről.  
  A diványon elnyúlva a szentek életéből olvasott halk, ájtatos mormolássál. Talán már éjfél is elmult. S egész valójában könnyünek és elégedettnek érezte magát, mintha ujjá született volna ezen az estén.  
Kassák Lajos
Szerző [VIAF] és [PIM]