ÚJ IRODALMI LEHETŐSEGEK
Szerkesztő Uram! Felszólított, hogy írjak „új irodalmi
lehetőségekről“. Egyszerűen be fogok számolni arról, milyen lángokat srófolt
fel bennem lapjának címe, kézfogása: A Tett.
Napnyugaton, az intézmények, a cselekvő jogok és szabad verseny
földjén, közvetlenül a fegyverek jogát megelőzőleg, új bölcselet
keletkezett: a pragmatizmus. Tettekkel ismerjük meg az életet, csak közös
egybeolvadó tettel érthetjük meg egymást, a tettünk világa mellett válik
világossá a világ. Ezeket hirdeti az új bölcselet. A megismerés forrása nem
a tapasztalat, hanem a megérzés, az intuició. Tapasztalatokkal csak
hasonlóságokat és eltéréseket, külső jegyeket állapíthatunk meg, de a
dolgokban a lényeg fontos, az, ami az egész világon csak ott található s ezt
csak megsejtéssel, átéléssel, tettel érthetjük meg bensőleg. A cél nem is a
megértés, hanem a mozgás, az energia sodra. A megfejtés: az akarat, a
melynek parancsa, erkölcsi parancsa, mindennél világosabb, forrása, végső
megokolása: titok. Ez a dinamikus világnézet a tettben találja az értékek
szivét s itt keresi az abszolutumot. A tett fejti meg, ez váltja meg az
életet. Cselekvés közben a problémák görcsei megoldódnak, a kétkedés köde
felszakad, a rest erő elevenné válik, a sötét félelem izzó lámpává nemesül.
A tett győzi le a természet akadályait, az atavismust, az elfogultságot. A
tett a szolidaritás, a lelkiismeret, az erkölcs és a hit. A tett: az ember.
A tett: a kiválogatódás, az evolució, az érték. A tett: a jövő.
Ebben a produktiv világképben megértjük az utcán siető
embereket. Nem kérdjük tőlük, mint a „minden mindegy“ tetanuszos bölcsei:
hova rohantok, van-e értelme a sietségeteknek? Mert, látjátok, ezek a siető
lábak és karok hajtják az élet kerekeit, a dolgozó agyvelő sinein gurul
előre az emberiség. Ebben a folyton előre sietésben egyenesedett az ég felé
az ember gerincze, ettől vált le a homlok faláról a vastag, kérges
izomkötés, egyenesedett a váll, szabadult a kéz s hajlott, finomodott a
remek ember, aki valaha csuf, idomtalan és gyámoltalan barlanglakó volt.
Csak fusson műhelyébe a munkás, hivatalába a hivatalnok,
boltjába a kereskedő, gyalupadja mellé az asztalos, sürögjenek, forogjanak,
mert az élet túlhosszú arra, hogy az értelmén merengjünk s túlrövid arra,
hogy eleget cselekedhessünk. A dolgozó emberek hordják vállaikon az életet,
ők öntik egyik tenyerükből a másikba az élet örömeit s kacagnak hozzá.
Csak tiporják az akadályokat, nyugtalan lábaikkal szakítsák
egymásután a hínárokat: a nyálkás tagadást, a görcsös mozdulatlanságot.
Állítsanak és dolgozzanak, mert szép a munka sikere, a mikor az erő támadási
pontja utat ír le. Ezek a miriádnyi apró utak, ezek a kiröppenő nyilai az
emberi energiának, ezek hóditják meg az ember számára a földet. Egy bűnt
ismerünk: a meddő mozgást, a rest lelkiismeretet, a roncsoló erőt, a
fejlődés ellen úszást, az önrombolást, az értékek közönyét: az
önbénítást.
Mámorosak vagyunk az evolució szépségeitől, gyönyörködünk az
erkölcsi emberben, aki külömböztet, állít, cselekszik s az evoluciót
szolgálja. Részegek vagyunk a lelkiismeret tüzes szeszétől, amely lángoló
borrá forrja a vér szennyes mustját s megakadályozza az élet ütőereinek
elmeszesedését.
Csattogjon az élet, a kövezet és a műhely, csengjen a vas, a
csont, a lendítő gondolat, verje a munka szikráját a kő és az ész, rázzák
meg egymást a villám erejével a dolgos kezek. Fusson a láb és a toll. Égesse
arcunkat a siker rózsája. Legyünk férfiak és gyermekek. Tevékenykedjünk mint
a tűz és aludjunk mint a tej.
Nyissa ki fülét e boldog lármára, dadogjon és daloljon, mint a
hegyi zuhatag, legyen a verse darabos, mint a tett s játékos, melódiákat
zengő, mint a vágy. Adjon erőt a gyöngének s gyöngédséget az erősnek. Bujjon
ki az esztétika ékszertokjából s álljon az élet kellős közepébe. Álljon a
viharba, lobogjon a ruhája és az üstöke s mondja el, mit hallott. Ne csak
magát szeresse, ne pusztán magát keresse. Találja meg a testvéreit és tartsa
fön bennük a hitet. Kacagjon, hogy mások is kacagjanak. Örüljön és tapsoljon
s a tapsának ezermillió cél lesz a visszhangja. Ne benyomásokat keressen,
hanem adjon: érzéseket és gondolatokat. Mondja a magáét, de mindenkinek a
nyelvén. A szépséget tegye kényúrból baráttá és testvérré. Tárja szét a két
kezét s engedje, hadd foghassa meg mindenki.
Az impressionismus az úri tétlenség, a céltalanság, a
felelőtlenség, az inyenczség, a romlás költészete volt. A szkeptikus
empirismusból született, a mely a világot viszonylagosságokká tépte, semmit
sem igazolt, mindent elfogadott s a megismerés meddő passziójának élt.
