Az Operaház idei szezonja

  Az akadémia művészi noviciusainak vizsgaelöadásával egy zenei szükesztendő után bezárulnak az operaház kapui.  

  Az egyedüli intézmény az országban, mely hivatva van szegény zeneintelligenciánkat kimüvelni, a klasszisos operák és zenedrámák előadásával magasabb zeneművészeti igényeinket kielégiteni, fiatal
muzsikánknak sutradobását megakadályozni (itt és még más komolyabb zenéért törekedő komponistánkra gondolunk) s mindezeknek a legkevésbé sem felelt meg az opera. A szezónbalendülés sok beigéréséből keveset adott. Elmaradtak a türhetőbb reprizek, a beigért magyar fiatalok premierjei. Az egész „kultuszból“ három zenedráma előadását tartották érdemesnek. (Ezekből is csak egy reprezentáló Walkür) A többiek betanulására a szükséges időt és fáradságot is sajnálták. Nem adtak semmit az uj , , , annál jobban nekiestek azonban az unalmas felületes balleteknek és az olasz efemer munkáknak. Végig az egész szezont, úgy, hogy a »Bohémek« mansard börtönének elsavanyodott levegőjében már majdnem megfulladtunk.  

  A magyar zene érdekében csak annyit tett az opera, hogy a szövetséges diplomaták előtt (ó ezért is mért van háboru) mutatta meg, mint a magyar muzsika szuperlativuszát, zeneéhségünk legkedvesebb falatját. S hogy fáradozásukat megkoronázzák az évadprogram csattanójául „Rákóczi trilógiáját“ adták. Ez méltó betetőzése volt az opera idei produkciójának; mi csak azt sajnáljuk, hogy nem tetralógiával segítette, zavart nem tűrő lethargiájában az operát.  

  Mindezekből láthatjuk, hogy az operaház vezetősége az élvezetes szinházi előadásokat az egzisztálás túlétvágyának csemegéjéül tekinti. Ez a kipécézésünk más magánszinházakkal szemben, annálinkább vádolja az operát, mert az a legdrágább állami pénzt emészti fel állandó salak-halmozásával. Pedig a müvészet, ha az zenében is nyilvánul meg, nem az érzelmek túlfűtöttségén felforralt idealizmus, hanem az élet realitása, életszükséglet, mely kulturális kielégitésre szorul.