Séta egy halott körül Laurelban

  – Mindakettőt – mondta az öreg Hatkins.  

  – Helyes, virágot és ímakönyvet. Mennyi gyertya?  

  – Tizenkét darab.  

  – Én is ennyit gondoltam. Kivánja, Mr. Hatkins, hogy égjenek...  

  – Ez szükségtelen. – mondta a leány – Úgyis forró a levegő. Szükségtelen.  

  – Miss Jennynek igaza van. Szükségtelen, de szép volna. Ahogy óhajtják. Mennyi koszorú!  

  – Hárman vagyunk gyermekek és apának egy. Négy.  

  – Az én nevemben is hozzon egy koszorút – mondta Brayley.  

  – Felirással vagy felirás nélkül?  

  – Felirás nélkül.  

  – Mind az öt felirás nélkül?  

  – Az öt koszorút helyezze együvé – mondta Jenny – s a szalagon ez a felirás legyen: Akik igazán szerettek...  

  – Az – mondta Charlie, akinek az arca inkább mogorva volt, mint szomorú – akik igazán szerettek...  

  – Temetés?  

  – Szombaton délután kettőkor.  

  Mr. Hope meghajtotta magát, mint valami ügyetlen táncos s a két legénnyel együtt eltávozott.  

  Oswald és Jenny rátették az üvegfedelet a koporsóra.  

  – Mennyi lárma ennyi béke mellett – sóhajtott Oswald.  

  Nagy csend feküdt a szobára. Mindannyian most érezték meg valóban a halottat.  

  És két és fél napig érezték a halál jelenlétét. Milyen is a halál. Valahová besompolyog s úgy rendezkedik be, mintha onnan soha többé távozni nem akarna. Mr. Hatkins órákon keresztül ült a koporsó mellett, nem kivánt ételt, italt, a torka száraz lehetett, mert a nedves hőség csöppet sem szállt alá s habár a jég magába szitta a halott szagát, fojtó és bóditó atmoszféra mégis volt. Charlie hallgatagon tett-vett, még nehezebben mozgott, mint rendesen, Jenny minden szavát parancsnak vette s a haláltól úgy rettegett, mint a lidércfénytől. A pap kétszer is ellátogatott Mr. Hatkins házába s Charlie ilyenkor kisomfordált a kertbe vagy az utcára, mert Rev. Futuret nem akarta látni. Mérhetetlen gyűlöletet és maga módján megvetést érzett iránta. Charlie együgyü és egyszerű gondolatmenetébe a pap jelenléte kelletlenül beleütközött. Valakit mindig gyűlölünk, néha csak azért, mert máskép szagolja meg a virágot, mint mi – Charlie mélyen, erősen és veszedelmesen gyűlölte Rev. Futuret, konokul és állhatatosan dacos elszántsággal, paraszti türelemmel és tehetetlenséggel. Csak
a kezét emelhetné rá, s akkor megnyugodna, csak lepényre lapithatná a fejét s akkor felszabadulna a lelke attól a nyomasztó tehertől, amely a pap jelenlétében ránehezedik...  

  Jenny és Oswald a halált fájdalmasan tudomásul vették.  

  A fél község elvándorolt Mr. Hatkins házához és több könny folyt mint amennyi izzadságot ontott a hőség a gyászolók és részvétet kifejezők arcára s testére.  

  Éjjel-nappal a hőség úgy tobzódott, olyan vadul és nyugalmat elsöprően, hogy a mezőn megállt a munka, a konyhákban megszüt a főzés a lelkekben az üdeség, a testekben a frisseség.  

  A laureli farmerek évekre visszamenőleg nem emlékeztek ilyen ret­tentő hőségre.  

  – A jég... a jég... még is használ – okoskodott a temetésrendező. A halott már nem izzad.  

  De Mr. Hatkins sem izzadt. Az arca ugyancsak olyan száraz volt, mint téli időben s az egész teste is. Tudott dacolni viharral, hőséggel, de nem a felesége halálával, amely összeroppantotta a lelkét. A koporsó üvegfedelén annyi gyöngédséggel simította végig a kezét, amit a nyers és munkától kérges tenyerétöl aligha lehetett elvárni.  

  Szombaton délután egykor már nagy tömeg gyült össze Mr. Hatkins háza előtt. Az asszonyok ünnepi ruhában, a férfiak kabát és mellény nélkül, de mindenkinek gyászszallag volt a karján.  

  A koporsót Mr. Hope négy legénye cipelte. A menet élén a pap haladt, azután a hozzátartozók, azután a polgármester a községtanács tagjaival, végül jó barátok, ismerősök, állandó temetéskisérők.  

  Mielőtt a koporsót a sirba helyezték volna, a pap megáldotta a koporsót s a következó szavakkal fejezte be a gyászbeszédet:  

  ... – A halál nem elmúlás – a halál kezdete az örök életnek. Mrs Hatkins, te már élvezed a mindenható jóságát, akinek mindig legyen meg a szent akarata. Bizonyára szemtől szembe vagy vele. Mi, akik tovább folytatjuk a földi harcot, emlékezzünk vissza azokra a szenvedésekre, amelyeket Mrs Hatkins Istenbe való megnyugvással tűrt el. A szenvedéseire vezetem vissza azt, hogy mint nevelő nem tudott eléggé erős lenni. Ti hátramaradottak pedig, névszerint, Mr. John Hatkins, mint gyászoló férj, Miss Jenny Hatkins és Mr. Oswald és Charles Hatkins, mint gyászoló gyermek éljetek békében és egyetértésben.  

  Mr. Hope odaszólt a papnak.  

  – Mehet a koporsó?  

  A pap bólintott a fejével.  

  A legények nekiláttak a koporsó leengedésének.  

  – Mindjárt a földben vagy drága halott – folytatta a pap – és ezentúl csak azok láthatnak majd, akiknek a lelkére szintén az örök boldogság sugarai esni fognak. Az ég...  

  Egyszerre Charlie torkaszakadtából orditani kezdett.  

  Rev. Future hordja el az irháját az anyám sirja mellől!..,  

  A legények leejtették a sirba a koporsót, amely az eséstől csak úgy nyekkent.  

  – Maga, Rev. Future, az anyámat sohasem fogja látni, a menyországot sohasem fogja látni, mert gazember, utolsó ember!... Pfuj...  

  S Charlie, aki közvetlenül a pap mellett állott, az arcába köpött. Aztán félrelökte a papot, akit a polgármester mentett meg attól, hogy le ne düljön.  

  A nap úgy égett, mintha fel akarná perzselni az életet.  

  A ceremonia megszakadt.  

  – Aki hozzám nyul, azt megölöm – orditott Charlie. – A nyál lefolyt az ajkán.  

  Mindenki megrökönyödött. Egy pillanatig senki sem mozdult.  

  – Gazember – rivalt a papra – takarodj, eltakarodj, mert az öklöm nem tészta!...  

  A faágak ropogtak a hőségben, különben csend volt. Rejtekhelyéből előbujt a némaság és meglepetés. A legény dölyffel végigfuttatta a szemét a papon. A hőség mohón sziítta a gyászolók testét. Az izzadságcsöppek az arcon, mintha egyenesen az agyvelőből csurogtak volna ki.  

  Először a polgármester szólalt meg.  

  – Charlie Hatkinst rendzavarásért és botrányos viselkedésért letartóztatom.  

  – Nem! Nem! – hörögte Charlie s a szónokló ember felé lóditotta az öklét.  

  – Charlie, mit tettél, Charlie? – jajdult fel Jenny.  

  És megragadta az ütésre ránduló kart.  

  A legény bambán megjuhászodott.  

  – Polgármester – mondta – vigyen el a városházára.  

  Előbb azonban lehajolt és göröngyöt dobott a sirba.  

  – Anyám – suttogta – bocsáss meg...  

  Aztán egyenes testtartással, széles mellét lehetőleg kidomboritva, lépett a polgármesterhez, aki a vállára tette a kezét s a gyászolók sorában maga előtt terelte.  

  – Szépséghiba. Nem hittem volna, hogy ezen a temetésen szépséghiba is lesz – mondta Mr. Hope amikor az utolsó göröngy esett a sirba De ki nézte volna ezt ki a Charlieból!...  

  A nap kiméletlenül tovább égett. Felgyujtotta a józanságot és harmoniát Laurelban és Laurelen túl is messze, messze vidéken.  

  (Vége.)