Májusi álmodás

  Az ügyvéd fáradás nélkül mérte kurta lábaival az irodát. Hangosan, szavaló nyomatékkal diktált János felé. Gyürükkel megrakott ujjai szünet nélkül mozogtak terhesen kiugró hasa felett és kövér arcában rekedt szemei sürün hunyorogtak. Nagy pénzért civódott, örült a pereskedő szavak bugyogásának és kellemesen gondolt az ivek szaporodására.  

  – Ez már valami!... He.. he... Minden héten kéne egy ilyen per – tört ki belőle akaratlanul az elégültség és palástolt ujjongása egyszerre felszabadult.  

  – Szép nagy per – mondta utána kötelező helyesléssel János is, de úgy érezte, hogy ököllel most valaki az agyvelejébe sujtott. Az alkalmazkodó szavak hirtelen elbusitották, szégyenülten elvörösödött.  

  Hat óra már elmult. A szabadság idejéből drága percek rohantak. János remegő gyűlölséggel várta a munka végét, ellenségesen nézett a szavaló emberre, vad nyomásokkal rögzitette meg az irógépen a jogász-mondatokat s az agyában súlyos gorombaságok vegyültek a furfangos szavak közé.  

  Aggodalmasan nézegetett az ablak felé. A tekintete lágyan, bucsuzó szomorúsággal siklott a magasba, a napsugarak után, amik már vizszintesen nyujtózkodtak el a házak felett.  

  Szünet időben lehunyta a szemeit és ilyenkor az utcákra látott, nézegette a szabadjárókat: a nőket bámulta, akik idomrafeszülő ruhákban ringatták magukat a járdán, a sétakertek körutain és melengették a testük bátor meztelenségét a bágyadt napsugárzásban és kéjesen élvezték a vágyó férfiszemek simitásait.  

  A nagy, kiteljesedett asszonyi testeket vigyázta s ahol összehullámzott a tömeg odagondolta magát a párázó husok melegébe, rugalmas idomok közé... de megkereste a halvány domboruságu lánytesteket is; leült a fáradtképü nevelőnők mellé, megsimogatta fehér homlokukat, puhácska kezüket, csókolta kék elúszó szemüket, simára fésült hajukat, és magába szivta selymes illatukat, amely könnyü, édes bujasággal öntötte tele az egész várost.  

  ...Egy hosszu mondat közepén az ügyvéd hangja hirtelen elakadt, karcos krákogással rugtak ki torkából a szétrobbant végszó szilánkjai, tömzsi teste ijedten gyökérbe állt s menekülő vére, mint valami felforrt láva zudult a fejébe. János felugrott, mutatott fürgeséggel vizet hozott; aztán apáskodva leültette a szédülő embert. Kis csend után alázatos célzatossággal ezt mondta:  

  Sokat dolgozik az ügyvéd úr. Ilyen nagy és nehéz perirathoz kevés egy nap... Inkább korábban jövök reggel.  

  Az ügyvéd nem válaszolt, csak husos tenyerével a mellét nyomkodta. Kis ideig maga elé révült, meredt szemei a szőnyegre irányultak, teste bágyadtan görbült a széken, aztán hirtelen rázkódással kiegyenesedett, pár lépéssel előre mozgott és tompult hangon megszólalt:  

  – Nem... be kell fejezni! Még ma akarom elvinni Kardoshoz... De előbb csakugyan megiszom a kávét.  

  Cigarettát vett elő, János felé nyujtotta és kedvesen mondta:  

  – Fiatalember ritkán jut ilyesmihez... Én harminc éves koromban szivtam először...  

  Majd hivatalosabb hangon folytatta:  

  – Egy rövid negyedóra és készen vagyunk. Egy példányt magammal viszek, a többit felbélyegzi és reggel beadja. Holnap úgy sincsen kilences tárgyalás, nem kell korábban jönni.  

  János rágyujtott. Az ujjai idegesen fogták a sárga és sima hüvelyt, ujból vörösre gyult az arca s amikor az ügyvéd bement a maga irodájába, dühöngőn morzsolta szét a dohányrudat.  

  János felső teste hanyagul az asztalra borult, a lábai a magas támaszokat keresték s a feje összefont karjaira bágyadt. A nyitott ablaktölcséren káotikus zsufoltságban usztak be az utcahangok és belezsongtak a János fülébe, rárajzolták agyára a házak, emberek, a merev és mozgó dolgok laza, összefolyó, homályos képét. Néha egy-egy magányos hangszikra pattant be, valami hangosan kivált szó, kacagás-ütem... és ilyenkor tisztultabb élesebb lett valamely homályos kép, megelevenedett valamely bágyadt rajzrész... Más hangot tördelőn a mentők szirénája robogtatta be sikongását és János pillanatokra, közvetlenül, már nem is emlékezőn, de nézőn látta a surranó autót, amely széles utcaképet váltott ki agyából, a tekintete akaratlanul rohant a gépkocsi után és nézte a játékos piros zászlót. A gépkocsi eltünt, de a másik pillanatban már ujból visszavágódott és robogott és nőtt és nőtt, mint valami őrült mozijelenet.  

  ...A vásznon széditő sebességgel jött szembe a gép, a gyorsaságban néha mozdulása sem látszott, vörös szeme hipnotizálón meredt a nézőkre. A bentülők feszülő idegekkel fokozták a gyorsaságot és hátul üldözőn, diadalmas növekedéssel feltünt a szokásos másik kocsi. Nagy, vörös testü automobil volt most az üldöző... Lüktető, bukó, iramodó zene harsogott.  

  Valami változás történt: hirtelen, meggyült emberek áramlottak elő; még mereven, technikus rezzenésekkel jöttek, csoportosultak a fehér fényfoltra, de a keret hamar kiszélesedett, a fényesség nyugalmasan szétfolyt s a tömeg lágy, folyamatos hullámzásban mozgott tova.  

  Bátor szavu, haragos emberek özönlöttek János agyából, nyiltan, harsogón lázadoztak és tömören vonultak el a házak alatt.  

  János kéjelgőn nézte a lelkén átvonuló tömeget. Álmodó képzelete mogszűrte és összeúsztatta a megcsodált harcosságokat.  

  Nemzeti lobogók alatt választó csoportok lármáztak, rikitón kiütköztek az ellenséges tollak, az öklök dühösen fordultak egymásnak... s János figyelme egy pillantásig a nagyapjára villant, nézte a drága vonásokat, amik lelke mélyére kövültek és gyermekes áhitattal, csillogó szemekkel bámulta ujból az ismerős kalap mellett a „balpárti tollat.  

  Diákok kitolt mellén szélesen feszült a hármasszinü szalag; remegő, kiforratlan hangok Kossuth-dalokat imádkoztak, éljenek ujjongtak fel és kigyult arcu emberkék között mélázón totyogtak a fehér „negyvennyolcasok“.  

  Diadalmasan, mindent magába olvasztón jött a májusi munkás-menet; vörös zászlók, mint nagy, nyugtalan viharmadarak repdestek, magasra emelt táblákon lángoló vonalak csavarogtak, kemény felirások tüzeltek, éljenek mellett szabadon zúgtak az ellenséges kiáltások, szemeken és füleken át lázitón rohantak az indulatok s a bámészkodók pártja egyre teljesebben mállott a hullámzásba.  

  Nőtt, dagadt a tábor.  

  Valami a lázongókra támadt, az indulatok még élénkültek, az öklök is előugrottak, a levegőbe szálltak, csatázón hajoltak egyirányba... a sok csontfegyver óriás karrá tömörült és erőtudón, komolyan lendült valamely homályos tömeg felé...  

  És nagyobb csoport közepén szobros alapzaton, de husos valóságban jelent meg a pörölyös ember; harcos állása tömör mozgás volt, öblös alakján egymásba folytatódtak az izmok, tudatos irányulással kusztak a súlyos szerszám felé, amelyből áradt az összezsufolt erő: körülötte zúgott, morajlott a levegő, mintha már leszakadt volna a kalapácsról az első ütés... és a váró, figyelő tömeg testében széles utca hasadt...  

  Az ügyvéd kényelmes nyugodtságal evett, a kiürült csészét csörögtetve eltolta magától és lassu, surolós lépésekkel visszaindult. Az előreszökő neszek felijesztették Jánost, belekarcoltak pihenő agyába.... Felegyenesedett, nyujtozó ropogtatással lerázta magáról az álmot, szemeit az ablak felé meresztette... s a bágyadó világosság tisztitón ömlött a lelkén keresztül:  

  A képek belehalványultak a fénybe, mint a mozijelenések, ha hirtelen világosság árad a terembe; egy-egy foszlány még megakadt a tudatban, pár szivósabb alak idegenül ékelődött az uj érzékelések láncába, de az ajtó nyilására ijedten rebbentek szét az álom maradványai...  

  Az ügyvéd belépett. Ajkairól felszivta az ottragadt kávét, elégülten csettintett a nyelvével és biztatón szóllott:  

  – Nna, most már egészen jói érzem magam... Szaporán munkához látunk és egy félóra mulva készen vagyunk.  

  János megrázkódott, a lábai merevre álltak és kéjes érzés hullámzott át a testén: az agyába támadó hirtelenséggel, tisztán el nem fojthatón jelent meg a dacoló gondolat.  

  Az álomra nem emlékezett, de erősnek érezte magát, mintha azonos akaratu emberek tömegében nyilt volna meg a szive s úgy érezte, hogy a bátor társak rendjén, most neki is valami nagy keseritő igazságot kellene a gazdája zsiros arcába vágnia.  

  – A 13. paragrafus 4. bekezdése értelmében...  

  – Kérem ügyvéd úr – dadogta el magát János már szinte akaratlanul s a szavak elharapott könyörgő tompaságával.  

  – Itt, itt hagytuk el – vágott közbe az ügyvéd idegesen. Lötyögős, kurta lábai türelmetlen szigorusággal topogtak rá a poros padlóra – csak kezdje – jobb kezét széles, patétikus ivben előre lökte. – A 13. paragrafus 4. bekezdése értelmében...  

  János már ott görnyedt az indigós betüzongora fölött, a parancsoló szavak alatt arca megnyúlt az embertelen alázkodásban.  

  S nem szólt többet.  

  Karmos, vértelen ujjai, mint valami megriadt fürge acélrugók csaptak bele a lármás, kicsiny billentyűkbe.