
MÉGEGYSZER ZUBOLYRÓL.
Életed méltatlanul szürke tülekedés volt, halálod meg –
elhibázott tragikum. És ez a hibás tragikum is csak néhány szűkre fogott
értelemben vett osztályos társadban gerjeszthetett hibátlan szolidáris
szorongattatást, drámai megindulást. Söt a te tragikumod – de csakis
néhányunk számára! – épen elhibázott voltában igazán tökéletes.
Sorsod balkézzel igazított el életednek minden dolgában; a
tragikumodat pedig elhibázta. Életednek tragikus befejezése kontár
frontváltozás: hamis kilendülés: katonavég: hősi halál. Holott a sorsot jó
drámaépítőnek mondják. Aminthogy jó is csakhogy a te egész életküzdelmed
mállatag anyag volt igazi tragédiának, mert az igazi magyar ujságírósors
minden gyötrelmeivel annyira köznapi, vulgaris és individualisztikus, hogy
még legsiralmasabb mutatóiban se hat a tragikum erejével. Nincs benne
fönség, csak földönfutó naturális nyomoruság.
A kenyéradó gazdáid, a sajtó, meg az előfizető, valamig –
kenyérnek szűkén! – éltetett: hipokrita, mikor pedig – magasztalásnak kövén!
– temetett: apokrita volt. Amíg éltetett, temetett s csak mikor temetett,
éltetett.
Messzi ható és szépen hangzó szavakban „nagy halott“-nak
avatták szegény, több kiméletre érdemes
Bányai Élemért
, akinek irásait silányan fizették a kiadók s
gyakran fizetéstelenül visszaadták a redaktorok és lektorok.
Mert ha csakugyan „nagy“ volt
Bányai Elemér
, akkor keményen kérdőre kéne vonni a
sajtót, mért nem egyengetett neki is utat a sajtótudósítók hadi szállására,
mint egyengetett más „nagyok“-nak?
De
Bányai Elemér
objektive ismerte a maga értékét s épen emiatt nem tartott számot
semmi kiváltságra. Ő, szegény amellett, hogy nem volt „nagy“, az
érvényesülés művészetében sült kontár volt.
Bányai
mindig egyedül állt. És nem
úgy állt egyedül, hogy magára maradt – mert az erős marad gyakran magára! –
hanem csak úgy egyszerüen, mint – Schlemiel.
Az ember kedvére vájkálhat az okokban, vajjon a sajtó mért is
nevelte hát „nagy“-ra
Bányai
Elemért
– haló porában?
Úgy találomra egyik ok, ha nem csalódom az, hogy: mint szakma
ő is lájsztolni akart „nagy“ háborús emberáldozatot. S ezzel a tollforgatók
karának respektusát akarta öregbíteni. (Erről a tőről szakadt egyébiránt
például a
Gyóni Géza
poétának való elismertetése
is!)
A másik ok – bocsánat a triviálitásért – hogy: nem kerül
pénzbe! Hát legyünk bőkezűek díszítő és értékmérő jelzőkben! (És azok is
voltak derekasan s jóval túl a kelletén).
A harmadik ok, az a szapora kartársi jóindulat, amelyik a maga
baráti, – ezúttal a halálban felolvadó! – bőségében mértéket veszitve,
elönti és ingoványossá teszi a sajtókritika talaját.
A negyedik ok – de ebben már magamnak is kétsége van – a
kenyérszűkére fogott
Bányai
emlékével szemben megmozduló sajtó - lelkiösmeret.

A kapitalizált intézmények homlokán pedig, a kapitalizmusnak
minden bűne és minden erénye kisül. A sajtó csak primitív kezdetein erkölcsi
intézmény, – ahol a tollforgató meggyőződése juthat kifejezésre! –
fejlődésének magaslatán kapitalista vállalat s a vállalat élén álló exponens
tekintetének állandóan a haszonráta higanyoszlopán kell függnie. Ez a
higanyoszlop mutatja meg minő határig lehet a sajtó ilyen, vagy amolyan
párti, ilyen vagy amolyan érzésű stb. stb. Ennek az üzleti érdekkörnek a
határán belül megférnek apró, szemfényvesztő gerjedelmek, de olyan extenziv
cájg, mint a lelkiösmeret, ezúttal
Bányai
emlékére megmozduló lelkiösmeret kívül szorul ezen a határon. A
sajtónak nem érdeke, hogy megmozduljon a lelkiösmerete. Nem érdeke, mert
rávall tulajdon bűneire. A sajtó pedig nem vágyik vádlott lenni. A sajtó
biró akar lenni. Az moraliter is, materialiter is jobban – fizet.
A sajtónak ilyetén rideg üzletvolta aztán mulhatatlanul
aláássa az ujságírószínvonalat. Fonák szelekciót hoz létre: az olcsó, tehát
a silányabb munkaerőt válogatja ki. És csak két klasszist fog igába: kevés
primadonna-klasszist és elegendő napszámos-klasszist. A bízvást
tehetségesnek mondható középső rendet kiejti, legjobb esetben a napszámos
igába töri. És ennek a rendnek ott fészkel az igazi tragikuma, hogy a
sajtónak, mint kapitalista vállalatnak ebben tökéletesen igaza van. A
sajtónak nagyjában olyan munkásra van szüksége, aki érdeklődésének körét,
intellektusát, legkivált pedig moralitását tekintve, egyezik az
átlag-olvasóval. A magas klasszisú zsurnaliszta csak fűszerezni jó a
sajtó-konyha főztjét
S ez a fonák szelekció csöppentette ki a középső rendfokozatba
sorolható
Bányai Elemért
is a redakciókból; ez
tette őt a marxi terminologia értelmében „vogelfrei“ ujságíróvá, ami nem csak annyit jelent, hogy szabad mint a
madár, hanem azt is jelenti, hogy szabadon vadászható mint a madár.
Ez a hirtelen naggyá avatás, tehát: tetemre hívás volt. És a
tetem körül – hívásra – megjelent valamennyi társadalmi és közéleti faktor,
mindaz, akinek csak része volt benne, hogy
Bányai Elemér
a halálára méltatlanul tulzó jelzőknek essék
martalékul.
Ez a magtalan szertartás a kínos érthetetlenség levével
öntötte le a szines tollú, a szerte látó és féket tartó
Bányai Elemérnek
száraz és elhibázott tragédiáját
Gallovich
Károly
Szerző [PIM]