Mégegyszer Zubolyról

  Szegény!  

  Életed méltatlanul szürke tülekedés volt, halálod meg – elhibázott tragikum. És ez a hibás tragikum is csak néhány szűkre fogott értelemben vett osztályos társadban gerjeszthetett hibátlan szolidáris szorongattatást, drámai megindulást. Söt a te tragikumod – de csakis néhányunk számára! – épen elhibázott voltában igazán tökéletes.  

  Sorsod balkézzel igazított el életednek minden dolgában; a tragikumodat pedig elhibázta. Életednek tragikus befejezése kontár frontváltozás: hamis kilendülés: katonavég: hősi halál. Holott a sorsot jó drámaépítőnek mondják. Aminthogy jó is csakhogy a te egész életküzdelmed mállatag anyag volt igazi tragédiának, mert az igazi magyar ujságírósors minden gyötrelmeivel annyira köznapi, vulgaris és individualisztikus, hogy még legsiralmasabb mutatóiban se hat a tragikum erejével. Nincs benne fönség, csak földönfutó naturális nyomoruság.  

  A kenyéradó gazdáid, a sajtó, meg az előfizető, valamig – kenyérnek szűkén! – éltetett: hipokrita, mikor pedig – magasztalásnak kövén! – temetett: apokrita volt. Amíg éltetett, temetett s csak mikor temetett, éltetett.  

  Messzi ható és szépen hangzó szavakban „nagy halott“-nak avatták szegény, több kiméletre érdemes, akinek irásait silányan fizették a kiadók s gyakran fizetéstelenül visszaadták a redaktorok és lektorok.  

  S én most ezen az alapon szeretnélek tisztára mosni téged a „nagy“ jelzőtől.  

  Mert ha csakugyan „nagy“ volt, akkor keményen kérdőre kéne vonni a sajtót, mért nem egyengetett neki is utat a sajtótudósítók hadi szállására, mint egyengetett más „nagyok“-nak?  

  De objektive ismerte a maga értékét s épen emiatt nem tartott számot semmi kiváltságra. Ő, szegény amellett, hogy nem volt „nagy“, az érvényesülés művészetében sült kontár volt.  

  mindig egyedül állt. És nem úgy állt egyedül, hogy magára maradt – mert az erős marad gyakran magára! – hanem csak úgy egyszerüen, mint – Schlemiel.  

  Az ember kedvére vájkálhat az okokban, vajjon a sajtó mért is nevelte hát „nagy“-ra– haló porában?  

  Úgy találomra egyik ok, ha nem csalódom az, hogy: mint szakma ő is lájsztolni akart „nagy“ háborús emberáldozatot. S ezzel a tollforgatók karának respektusát akarta öregbíteni. (Erről a tőről szakadt egyébiránt például a poétának való elismertetése is!)  

  A másik ok – bocsánat a triviálitásért – hogy: nem kerül pénzbe! Hát legyünk bőkezűek díszítő és értékmérő jelzőkben! (És azok is voltak derekasan s jóval túl a kelletén).  

  A harmadik ok, az a szapora kartársi jóindulat, amelyik a maga baráti, – ezúttal a halálban felolvadó! – bőségében mértéket veszitve, elönti és ingoványossá teszi a sajtókritika talaját.  

  A negyedik ok – de ebben már magamnak is kétsége van – a kenyérszűkére fogott emlékével szemben megmozduló sajtó - lelkiösmeret.  

  De ebben az okban, ismétlem, kételkedem, mert asajtónak nem lehet lelkiösmerete.  

  Minálunk körülbelül most érkezett el befejezéséhöz a sajtó kapitilizálódása.  

  A kapitalizált intézmények homlokán pedig, a kapitalizmusnak minden bűne és minden erénye kisül. A sajtó csak primitív kezdetein erkölcsi intézmény, – ahol a tollforgató meggyőződése juthat kifejezésre! – fejlődésének magaslatán kapitalista vállalat s a vállalat élén álló exponens tekintetének állandóan a haszonráta higanyoszlopán kell függnie. Ez a higanyoszlop mutatja meg minő határig lehet a sajtó ilyen, vagy amolyan párti, ilyen vagy amolyan érzésű stb. stb. Ennek az üzleti érdekkörnek a határán belül megférnek apró, szemfényvesztő gerjedelmek, de olyan extenziv cájg, mint a lelkiösmeret, ezúttal emlékére megmozduló lelkiösmeret kívül szorul ezen a határon. A sajtónak nem érdeke, hogy megmozduljon a lelkiösmerete. Nem érdeke, mert rávall tulajdon bűneire. A sajtó pedig nem vágyik vádlott lenni. A sajtó biró akar lenni. Az moraliter is, materialiter is jobban – fizet.  

  A sajtónak ilyetén rideg üzletvolta aztán mulhatatlanul aláássa az ujságírószínvonalat. Fonák szelekciót hoz létre: az olcsó, tehát a silányabb munkaerőt válogatja ki. És csak két klasszist fog igába: kevés primadonna-klasszist és elegendő napszámos-klasszist. A bízvást tehetségesnek mondható középső rendet kiejti, legjobb esetben a napszámos igába töri. És ennek a rendnek ott fészkel az igazi tragikuma, hogy a sajtónak, mint kapitalista vállalatnak ebben tökéletesen igaza van. A sajtónak nagyjában olyan munkásra van szüksége, aki érdeklődésének körét, intellektusát, legkivált pedig moralitását tekintve, egyezik az átlag-olvasóval. A magas klasszisú zsurnaliszta csak fűszerezni jó a sajtó-konyha főztjét  

  S ez a fonák szelekció csöppentette ki a középső rendfokozatba sorolható is a redakciókból; ez tette őt a marxi terminologia értelmében „vogelfrei“ ujságíróvá, ami nem csak annyit jelent, hogy szabad mint a madár, hanem azt is jelenti, hogy szabadon vadászható mint a madár.  

  Ez a hirtelen naggyá avatás, tehát: tetemre hívás volt. És a tetem körül – hívásra – megjelent valamennyi társadalmi és közéleti faktor, mindaz, akinek csak része volt benne, hogy a halálára méltatlanul tulzó jelzőknek essék martalékul.  

  Ez a magtalan szertartás a kínos érthetetlenség levével öntötte le a szines tollú, a szerte látó és féket tartó száraz és elhibázott tragédiáját