Marton János – Móricz Zsigmond (1910-03-21)

  Kedves  ,  

  nagyon hirtelenkedve fogok írni egy pár sort – arról, hogy végtelenül szégyenlem magam innen messziről, hogy a becses neved a   neve mellett áll (– legyen megbocsájtva tudatlanságom, ha őt félreismerem –), de azért a   ostobáskodó birálata után – a értem –, végtelenül megörvendeztetett, hogy a Vojnits-díj koszoruja vonta körül domborkás fejedet. –  

   , én tudom, hogy a kritikusok mind szamarak, mert én is kritikus vagyok és látom, hogy írónak nem szabad azokra hallgatni… neki a maga feje után és a saját lábán kell járni… De   – én mégis kritikus vagyok és miután megnéztem szép komolyan az ön darabját, meg kell mondanom önnek, hogy az ön darabjának nemcsak a levegője magyar, amilyet én szinpadról még nem szippantottam és önnek nemcsak a nyelve pereg ugy, ami nagyon jól esik. Ez még semmi… ezek csak annyi, hogy ön magyar író… Én nekem más tetszett a legislegjobban… Az, hogy az ön emberei elevenek, ma élők… csak ugy felmentek a szinpadra… igaz keveset csinálni, – de elevenek s ugy vélem ön szinműíró ember s én annak örül

[törölt]

« ök »

, hogyha ön egyszer csak az élő és helyesen beszélő embereit befogja valami komolyabb dologba.  

  Szóval, uram –, legjobb önnek a saját lábán járni …

[törölt]

« é »

n hadd mondjam el önnek, hogy kedves örömöm telik az ön sikerében és neve hajnalának hasadásában. És szíves szeretettel köszöntöm nem a 800 korona mián, hanem azért, ami mindennél több: hogy önt valakinek tartják s hogy önt többé kiradirozni bizonyos magasságból nem lehet.  

  Az Ujsággal[PIM] mi van, hogy azt írja a Sári bíró  a Bor  után íródott? Önnek uram –, élesebb a szeme… és élesebb a festőceruzája vonása…   álmodik mindig.  

  A kis   őnagyságának is mondja el, hogy én is hozzájárulok az örömükhöz – azt persze nevelni s hogy őt melegen köszöntöm… Önt pedig ölelem  

  1910 III/21