Sátor Dávid – Móricz Zsigmond (1908-09-22)

  Kedves  !  

  Szombaton igazán beteljesedett rajtam az Irás szava: „Nevetés közben is fáj az ember szíve.” Megeskettem egy ifju párt – részt kellett vennem az ebéden s közvetlen az oda indulás előtt jött a leverő hír: "Meghalt  !" Egész háznépünk megilletődve hallotta majd olvasta kiki a saját szemével amit másnak hinni nem akart. A nyár elején egyszer   kérdezősködött a megfejtéseket vivő lapon: "Hogy van  "? s mikor azt olvasta válaszul, hogy "nem ismeri  " azt kérdi: " ! hát hogy lehet az, hogy nem ismeri  ? Akkor már bizonyosan nem   bácsi a " s ugy elkedvetlenedett, hogy nem tudott meg semmit  . Most meg azon szomorkodik, hogy már nagyon sokat tud, ő nem ilyen tudósítást várt. Míg távol voltam azt írta a tudósító lapra: "Szegény ! Megbocsátok neki – mert nagy bánata van!" Ne mondja kedvesem, hogy "Nem szeret minket az Isten!" Én az ellenkezőjét látom, mert „a kit szeret az Ur megdorgálja azt és megostorozza valakit fiává fogad.” Ő még jobban szerette  , mert magához hívta – szüksége volt egy olyan kis angyali lélekre. Hogy a millió és millió közül miért   választotta? Mert ő volt neki a legkedvesebb. Legyen ez a gondolat szívünkben enyhület forrásává, hogy ne fájjon az a mi fáj annyira, hogy el ne tikkadjon a lélek, e siralom völgyében bujdoklásában.  

  Az, a ki lesujtotta – emelje fel, – a ki megsebezte szívöket – gyógyítsa is meg! Elég hatalma van erre is.  

  Legyen így kedves Uramöcsém! mint egy halotti énekünk tolmácsolja.  

  Magam s az enyémek igaz őszinte részvétéről biztosítva mindkettőjüket vagyok  

  Szerető bátyja:  

   

  1908. szept. 22.