Levél
Rozsnyó
Rozsnyó
Bp
. 1906. szept. 8
Budapest
megigérted hogy egyszer sem irsz, meg is akarod tartani? Én nem
fogadtam, mégis ugy vagyok. Még levélirásra, neked irni sincs eröm, lelkem.
Kiveszett belőlem valami, az erélynek utolsó csirája is. Csupa lemondás, csupa
szomoruság minden perczem. Sose voltam életemben ennyi ideig, hogy egy perczre
se jöjjön vissza régi napom. Csak ebédelni s 5 órakor vacsorázni megyek a Márton
utczába, aztán a
szerkesztbe
s esetleg szinházba, 2szer voltam. Kávéházba egyszer, a többi időt
itthon töltöm. Embert nem látok, szót nem szólok, dolgozni nem dolgozom, enni
nem eszem, csak kétszer egy nap. Irni se tudok már, belefogtam egy pár kicsi
témába, félbe maradt; rajzolni kezdtem, két napig tartott a kedvem. A lakást
akartam tisztitani, csak [szerkesztői feloldás] szerkesztőségbe
épen
szétszedtem az ágyat. Ha agyonütnek se tudok semmit tenni. Te mit
csinálsz? Irasz édes, irasz egy pár sort, mert ez még százszorta jobban
lehangol. Irj mindenröl. Senkit se szeretek én már, csak téged, semmit se
teszek, csak neked. Tökéletes szellemi rokkantságba vagyok most, csak az a percz
eleven ha rád gondolok, s ez is még nagyobb gonddal terhel. Jöjj haza, jöjj
haza. Jaj mikor jösz. Még nem kértem jegyet, hanem mihelyt irsz, kérek. Látod
irnom sincs egyéb mi, a miröl itt irok, a hogy irok ugy telnek napjaim a
legsivárabb, legreménytelenebb fájdalmas tétlen lélekmardosással. Isten veled
édes, Isten veled kedves drága szivem. Csókollak, csókollak számtalanszor Imádó
férjed, érted élő haló kis urad,
[szerkesztői feloldás] éppen
