Móricz Zsigmond – Holics Janka (1904-12-29)

Holics Janka

Iszonyuan le vagyok foglalva, két sort pedig írni nem tudok. Most is az Akademiába kellett volna mennem, de már nem megyek. Az évet zárjuk, hát mindenféle haszontalan adat után kell szaladni. Egy sorért órákat kell tölteni hiába.

Tegnap reggel kaptam meg az oktatóleveleket édes. Köszönöm szépen, megpróbálom majd a czivilizált embert játszani ősvad létemre. Most beszéltem

Annával

Tomasovszky Anna

, azt hiszem nem jön el. Én iszonyuan követelőztem a telefonon, de ő rémüldözött, hogy nincs ruhája.

Boriska

Fükő Borbála

se jön el. Még nem jelentette ki, de ugy sejtem hogy nem lehet rávenni. Ma délután el mennék hozzá, de annyi a dolgom, hogy nem tudom, hogy sikerül.

Eiselének

Eisele Gusztáv

épen

[szerkesztői feloldás] éppen

most fejeztem be a levelet. Mi tölünk csak azért nem jönnek a fiuk, ha nem jönnek, mert nem tudom lesz-e pénzük az utra. Most nincs.

Petinek

Burghardt Péter

írok rögtön. – Meg is irtam egyben. Ez is elmegy ma. Édes! ….! Vettem egy…….izét …. egy czilindert! Nem baj? Sok egyebet is vettem, ferfiui staffirung-czikkeket, de ez a legfontosabb.

Mit csinál most édes? Gondol rám? Kétségbe van esve, a maga szörnyü vadembere miatt? No [törölt]
«
[...]
[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: szó
»
jó!

Több az annál, hogy már 1/4 2 és én éhes vagyok és 3-ra kerülök haza. És addig éhezik a maga

nyers

[beszúrás]

ember és sült állathusra éhes vadja.

Hát izé. Mi még az ujság

Vashegyen

Szirk

azon kívül hogy két csokrot kell itt mögvenni?

Marczi

Hrencsik Márton, ifj.

itt lesz. Én ugyan nem eröltettem sőt nem is nagyon hivtam, mert nem akartam, kényelmetlen lenni, de olyan volt a hangulat, hogy ő [törölt]
« azo »
rögtön megmondta, hogy jön. Már arról is tanácskoztunk hogy ő vele hol fogunk csatlakozni, hogy egy kocsin mehessünk ki.

Nagymama

Szklenár Jozefin

meg

Zs.

Szklenár Johanna Emília

néni semmiesetre sem akartak elmenni, de persze a

Mama

Szklenár Teréz

levelére muszáj, most már biztosan eljönnek.

Igaz én ideteszem azt a két keserves kis levéldarabkát, a mit az ünnepen próbáltam írni, szomoru tanubizonyságot tevén véle magam ihlettelenségéről.

Éde! Nem is képzeli milyen iszonyuan trainirozom magam, hogy majd "az elöirt szabályoknak" – a miket a világon senki más nem irt elő nekemcsak te! te! – feltétlenül alá tudjám vetni magam. Már kilátás van rá, hogy csak befelé fogok sírni, ha külön kocsin megyünk le. A világ – ez az izé, a minek a kedveért élünk, mozgunk és mosolygunk, elsőosztályu boldog vőlegényt fog bennem látni. A ki korrekt, irigyelni való, valóságos, igazi uri ember. Érzelmein uralkodni tud, szive rugóra jár, arcza a megrögzített boldogság mutatótáblája.

Éde! Meg lesz elégedve az egész nagyközönség. Meg próbálok a lehető legsablonosabb s legkevésbé feltűnő figura lenni. Olyan, mint akárki, a ki valaha esküvőn szerepelt, előirt szabályok szerint.

Hiszen a mi esetünk

épen

[szerkesztői feloldás] éppen

olyan, mint akárkié. A terv, a hideg számítás köt össze bennünket s üzletet kötünk mikor rendesen az előírt formaságok szerint elvégezzük a törvényes előírt szertartást. Hisz az esküvés

épolyan

[szerkesztői feloldás] éppolyan

dolog, mint pl. egy adásvételi szerződés. Meg van szabva, hány tanú, milyen forma kell, hová kell ütni a pecsétet? Micsoda pontoknak kell benne lenni, mert ha nincs benne, a szerződés semmis, nem érvényes.

Ugye hogy ilyen? Tehát uralkodhatunk magunkon, hiszen lelki önuralom hozott össze. Mutathatjuk a boldogságot, hiszen az üzleti alkudozás arról folyt, hogy én adok enyit, de adsz enyit, ez a boldogság. Az adás-vétel megtörtént, a boldogság meg van.

Édes, ha csak egyetlenegyszer gondoltam volna arra, mikor őrült szerelemmel öleltelek át gondolatban, hogy:

– Olyan feleségem lesz, a kiért a világ irigyel! – akkor tudnám mutatni, mikor ez a világ körülöttem van, hogy:

– Látjátok! Ez az asszony! És én méltó vagyok hozzá.

Édes! Ha egész ismertségünk alatt csak egyetlenegyszer is játszott a gondolatomban szerepet a világ, mikor kettőnk viszonyáról nem is gondolkoztam, hanem éreztem! akkor tudnék most törődni a világgal.

Mit nekem világ ebben a dologban? A világ adott nekem tégedet? Nem én nekem kellett kinosan kinlódnom éveken át, hogy vajjon szeretsz-é te engemet olyan végtelen, egész életre szóló, minden bajt, bánatot apró és nagy csapást elfeledtető örök szerelemmel, mint én tégedet?

A világ adott téged nekem? Hisz a világ ha nem óvjuk szerelmünk bimbóját hüvös szelétől, bizony a világ elszakasztott volna minket egymástól. A világ egy olyan lányt, mint te vagy a ki biztos, fényes és alázatos

ki

[beszúrás]

szolgálást érdemel lelki és társadalmi kincsei miatt, – a világ téged nem adott volna egy senkihez, a kinek hátán háza, kebelén kenyere.

Te vagy édes, te vagy az egyetlen, a ki az én hódolatomat, tiszteletemet, alázatos engedelmességemet megérdemled. A világ ott titkon, vagy nyilván, akarva, vagy akaratlan mind, mind ellenségem. Te vagy édes az egyetlen, a ki engem ott szeretsz, a ki a világ ellenére is szeretsz! Ezért vágytam én mindig oly kinos hevességgel arra, hogy ne legyen a titkon született, titkon nagyranőtt szerelmünk az irigy, közönyös, szivtelen világ prédájává. Valósággal lázba jövök, ha arra gondolok, hogy minket, minket kritizálnak.

Kritizáljuk egymást, a magunk szükkörű, kis okosságu, jó czélu házassági komédiáit, – de nem a mi óriási mély és magas érzelmi világunk külsejét. Hiszen ebbe ök bele nem látnak, ezt ők sem szivvel, sem ésszel föl nem érik. – És édes a kritikájuk is csak azért bánt, dühit, mert ime nekünk most meg kell próbálni egy sablonos kis ostoba komédiát eljátszani, a mi végczélja és főboldogság annak a kis világnak talán, de nem illik a mi jellemünkhöz és helyzetünkhöz.

De azért Édes ne félj, ha már igy van, én nemcsak nem rontom a közvígságot, de rajta leszek, hogy a mennyire tehetem fokozzam. Hiszen mi köze a világnak az én belső érzelmeimhez. Az ember

ha

[beszúrás]

egymagában van, akkor adja át legjobban a szivnek. Minél nagyobb a társaság, annál könnyebb elfojtani a szivet az észnek.

Jaj bárcsak itt volna már az a nap, mert én iszonyuan, iszonyuan vágyom már utánad! Az ünnep szörnyű gyötrelmes volt, hogy nem voltam ott Nálad! Mindenkivel kellemetlenkedtem, még

Marczinak

Hrencsik Márton, ifj.

se tudtam viszonozni a kedvességét, – ő felszólitott pertura, –

Pistát,

Móricz István

Dezsőt

Móricz Dezső

is.

Édes, nem irok többet! csak azt, hogy én nem tudom leírni micsoda rettentő ideges, kalimpáló hangulatu, türelmetlen esküvő után vágyó bolond szerelmes vőlegény vagyok.

Édes! csak attól az egytől félthetsz ha rám gondolsz, hogy én agyon agyon agyon csókollak mihelyt tehetem.

Zsigád

Móricz Zsigmond

[aláírás] Móricz Zsigmond