Móricz Zsigmond – Holics Janka (1903-04-06)

   !  

    megprezentelt ezzel a levélpapirral s kikötötte, hogy irjak valakinek rögtön.  

  Irok valakinek, –

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

ő ugyan meg nem tudja hogy kinek.  

  Még jókor reggel van. Egy-egy lusta kakas álmosan kukorit a környéken, egy-egy lustább kakas szolidan válaszol neki.  

  Szép volt ez a reggel. Mikor kimentem, a nap még lent volt az ég pereme alatt. De az ég már pirult, mint a szemérmes leányzó, ha megérzi szerelmese jöttét. S hogy kiderült, hogy felgyult az arcza, mikor a deli legény, a nyalka nap lobogós ingujban habzó pejparipán fölrugtatott…  

  Hát a Te arczod édes hajnalodik-é, ha én szorongó örömmel megjelenek?  

  Miért van a boldogságomban aggodalom? Mit gyötör félsz, a biztos tudat közepette? Mért kell mindig a holnap

[törölt]

« ra »

gondolnom, mikor a ma édes mézét szivom.  

  Nyugtass meg, szívem, – Ugye furcsa, ugye oktalan az efféle tépelődés?  

  – Még egy hét s Te elmégy, visznek messze, , – ? Uj élet, uj örömök, uj életnézetek nem fogják-é a régieket elmosni? Olyan erőssek-é ezek, hogy semmi ne rontsa meg őket?  

  Ha én azt tudnám!…  

  Ha az ember a jövőbe látna!…  

  Jó volna?  

  Lásd habozok s azt rebegem, hogy nem.  

  Igen?  

  Óh szeretném, ha te szeretnél belelátni az én forrongó, lángoló szivembe. Csókollak  

  . IV. 6.