Móricz Zsigmond – Holics Janka (1903-03-13)

  1903. márc. 13.  

  Édes  !  

  Szeretnék ott lenni nálad, – szeretnék felüdülni nálad. Mert ez a démon, ez a vámpír kiszivja a csontomból a velőt, kiszaritja az agyamat, mint a nyári nap a vizet.  

  Nem ok nélkül vagy féltékeny rá. A Muzsa minden esztendőmből kettőt él ki az életem rovására. Harmincz éves koromra megaggít s elpusztitja az utána való 30-at. Eddig azt mondtam, mit bánom! De most már érzem, hogy van más boldogság is, mint vajudni az alkotás gyönyörében.  

  Szeretnék ott lenni nálad, hogy ezt az én égő fejemet az öledbe hajtsam, hogy átkaroljalak, hogy csókoljalak, és hogy te vizes ruhával borogasd a homlokomat.  

  Óh istenem, micsoda nyomoruság, hogy ilyen hamar megkell fizetni az élvezet árát.  

  Lásd, az én életem igy halad: Egy terv gyul az agyamban, az ihlet megszáll, – akkor mint az őrült éj-nap abban élek, csodálatos tisztán látszik előttem egy csomó embernek a lelke, a szíve, a veséje legrejtettebb titkaiig, – s roppant hamar, aránylag, – bevégzem a munkát.  

  De mintha ilyenkor egy pár nap alatt egy hónapi életerő lobogott volna el bennem, – utána tehetetlen, testileg, lelkileg erőtelen vagyok; néha egy hétig, néha kettőig, – sőt hónapokig. Ilyenkor alig élek, s nagyon érzékeny vagyok, minden iránt, a mi bántó!  

  Még nem fejeztem be azt a kis művet , a min dolgozom, , de most csak részletekben adhatom neki a napjaimat, időm javarészét a szolgai munka foglalja le. Ezért most furcsább a helyzetem, mint máskor. Olyan részlet-fáradtsági órák érnek utól. De ez elmulik, mert – dolgozni kell. Óh csak be tudnám fejezni már. Lehet, hogy ma este kész lesz, lehet hogy egy betűt se irok. Ki tudná? Ez nem ugy van, mint a mesterséges munka, a mit órára ki lehet szabni, mit végezzen az ember. Mert ki tudna rám parancsolni, hogy – "Ma három óra hosszáig, folyvást kaczagtató jó ötleteid legyenek!"  

  Tegnapelőtt voltak. Mert akkor láttalak!  

  hanem az hogy már alig

birom

[bizonytalan olvasat]

. Ha utolér az "esős évszak" akkor várhatom, hogy valaha kedvem legyen hozzá!  

  S ezen fölül, vagyis, még jobban szásszorta, mint ez, az is aggaszt, hogy Te aggódsz. Szeretnék mondani valamit, de mit mondjak? hogy ugy megnyugtassalak vele, hogy ne emészd többet ilyen ok miatt magad.  

  Én szeretlek, szeretlek! Szeretelek már akkor, mikor Te még meg se láttál, s szeretnélek még akkor is, ha te már meg se látnál. S volt elég erőm hozzá, hogy teljesen alá rendeljem a magamét a te lényednek. – Ne igy, nincs jogom ezt mondani, – igy inkább: Szinte imádtalak, mindig s nem mertem remélni soha, hogy – remélhetek. Ezért ez volt a nótám: lemondani, lemondani…  

  De ha nem így van! Legyen hálá

[törölt]

« s »

az istennek, hogy nem így van. Hát én bennem lehetne kételkedned?  

  Persze én nem értek az udvarias, a gyöngéd, a kellemes társalgás nyelvéhez, tőlem provokálni kell a gyöngéd szót – nem tudom megmutatni a mit érzek…  

  De te megértesz engem.  

  Ugye meg, most is, mikor ilyen kimerült koponyával beszélek össze vissza?  

  Ugye nem kárhoztatsz? Ugye tudod hogy mennyire szeretlek? Ugye szeretsz? Ugye szabad csókolnom ezerszer téged?