Eltólt figurák

Kassák Lajos, 1916-02-20


facsimile
Eltólt figurák  
  Prüszkölve, dohogva, mint valami óriási fekete bivaly torpant meg a vonat a dombra tolt kicsiny őrház előtt. Az őr, aki egy személyben a stáció főnöke és hordárja is volt, x-es, nehéz lábain végigkacsázott a hosszú kocsisor előtt, vizet kinált, fonott vesszőkosarából fanyar hegyháti almával ingerelte az utasok finnyás orrát, és vizsla, ugráló szemekkel drága terhek után lesett a bágyadt napsütésben, de hiába. Ma senki sem akarta észrevenni fürge, nyomorgó figuráját.  
  A gép már fütyülte a süketítő indulót, s csak egyetlen utas tévedt le a csúszós, magas lépcsőkön.  
  Katona volt. Féllábu. Nehezen bukdácsolt, szürke, elnyütt gunyáját majdnem magával kapta a nekirugaszkodott vasbarom.  
  Az őr már ott állt a dombon, a házikó kiugró eresze alatt, s szurtos, durva ökleit mint valami eleven bunkókat rázta a görnyedt, botlogó alak felé.  
  – Hé, te mulya, mész le a pályáról! – orditozta bele a csöndbe, dühösen s szinte részeg gőggel:  
  – Hát mész-e már, hé!  
  A katona egy pillanatra ijedten kiegyenesedett; dehogy a bolond, morgolózó őrt meglátta, csonka testét fáradtan visszaeresztette a pólyás, segitő mankóra. Közömbösen botlogott tovább a kemény, ragyogó sinek mellett.  
  Az októberi nap vak, sugártalan tömbben bujkált a hegyek között.  
  Az őr még egy helyben topogott, még elorditott néhány kurta parancsoló szót, aztán, mint valami ellökött, nagfejű sulyok, boklándozott le a dombról. Egyenesen a katonának tartott, az arca ragyogott a fölszabadult dühben, és a kisemmizett öklei ütni, ütni akartak valakit, akárkit, mindenáron.  
  És nem igy történt.  
  Ahogy szembe kerültek egymással, karjai bénán lecsüggedtek, s a hires szájaskodó emberke egyszerre nyálkás, tehetetlen féreggé zsugorodott.  
  – Demjén gazda! – dadogta bamba csodálkozással. – Hát csakugyan kend lenne az? – és fullánkos nyelve édes, hizelgő duruzsolást gombolyított a pihegő utas elé.  
  – Hát! – mondta az, majdnem szigorúan. – Ki lennék, ha nem én lennék? – Ferde, beteg teste nehezen jutott előre; dülöngélt, mint a járni tanuló gyerek, de a szemei szurtak, s vastag hangján érezni lehetett a régi gazda, régi bőséges káromkodó orkát.  

facsimile
  – Segits hát előbbre, ha van lelked...  
  Mérges, boszuló gondolatok feszitették meg most az őr vörös, aszalt fejét. Nehéz baromi sorsát érezte meg igazánból ebben a pillanatban s a gazda vasárnapi dáridóira emlékezett keseredetten.  
  – Legalább az országutig fogj hát, te lajhár!  
  – Segitem no, segitem – motyogta amaz már ismét a földig alázkodva. Lázadt követelődző eszére ráült a szánalom puha teste s szinte féltő, anyás szeretettel nyult a katona csonka hóna alá.  
  – No. Ugy no, csak támaszkodjék kend – mondta s egyszerre kedve jött hozzá, hogy valami kedves, járni tanitó nótácskát is dudorásszon el siralmasan megnyomoritott szomszédjának. Nem mert belekezdeni. Öreg, gyámoltalan szive tele volt édes, segitő szánalommal, de ha társára nézett, a kemény, horgas alak kegyetlen hallgatásra némitotta.  
  Kiértek az utra. Megálltak.  
  – No most már elmehetsz – mormogta a gazda – Egyszer majd meghálálom...  
  A másiknak, mintha cöveket vertek volna a lábai. Állt, pillanatokig szólni sem tudott az áradó érzésektől.  
  – Hát a jó Jézus Krisztus vezérelje kendet – erőszakolta ki magából végre. Aztán lassan, nehéz fejjel visszafelé indult. Néha, néha, mintha hivó, segitséget kérő hangot hallott volna ijedten hátrakapta a tekintetét, de semmi sem történt mögötte.  
  Az őrház tetején jelzést adott a sárga harangocska, idegesen lódult neki a kavicsos dombnak.  
  Ő már otthon volt. A szoba nehéz, fülledt levegője, a fehér négyfal a rámába szoritott szolgálati szabályzattal, a sokszinü lámpásokkal és a vakitó áramkapcsolókkal minden, minden a régi helyén volt s ő mégis, mintha valami idegen kőkalickába tévedt volna, sehogy sem találta meg a nyugtát. Fájós, tompa nyomással érezte a szivét s a szokott krajcároskodó gondolatai helyett, mintha valami krisztusi rajongás tévedt volna a fejébe, még mindig a csonka, mogorva emberre gondolt.  
  – Szegény, szegényke – mondogatta félhangon, amig a pályakönyvbe az előbbi vonat bejárását jegyezgette, azután nem volt maradása. Frissen, szuszogva aprózott ki fullasztó házikóból.  
  A magas küszzbről szeretettel utána lesett.  
  S az még mindig nem ért be a faluba. Megdült, szürke alakja ott tántorgott a széles utközöpen s a nagy darab folt játszott, ingerkedett az őr ideges, kimeredt szemeivel.  
  – Szegényke – motyogta ujra és ujra nagy fohászkodással s nyelvét megédesitette a meleg, puha szó, mintha mézet szopott volna be, éles, megnyilt ajkai hözött. Maga sem tudta mi történt vele a négyórai vonat indulása óta, mintha teljesen
facsimile kifordult volna önmagából. Közömbös, csigabiga élete egyszerre a világfájdalmát nyelő óriássá nyujtózott... Háboru... Tűz... Vér... Jajongó sirás... Halott emberek... eddig még csak komolyabban gondolni sem tudott a világnak ezekkel a bolondul szétszórt, de tőle mégis messzeeső bajaival, most azonban valósággal roskadozott a fölkevert vizióktól.  
  Háboru... Tűz... Vér... Halottak... Vér... Égő házak... Legázolt földek... Tűz... Vér... Vér... Csonka, tévelygő házárok...  
  A szemafor száraz, csikorgó lendülése ijesztette magára.  
  Feje fölött a hatórai gyors elé nyelvelt a harang.  
  A hirtelen éles, parancsoló lárma kissé megnyugtatta... Ősz volt, erősen esteledett már, lámpással állt ki az érkező elé.  
  A föld remegett a talpai alatt s a robogó vonat, mint valami óriás görcsöstestü szörnyeteg bujt előre a mély alkonyatból. „Ha csak egyet ficánkolna“ villant át most az őr lázas eszén a szokatlan kihivó gondolat. Még sohasem gondolt ilyesmire s most szinte fizikai fájással érezte a borzasztó lehetőséget. Gyáván, hunyt szemekkel lökte ki maga elé a lámpás szabad szinét.  
  Szédülőn várt... Semmi sem történt.  
  A vonat minden zökkenés nélkül vágtatott át a nyilt pályán s csak büzlő, nehéz füstje verődött le a bokrokra, a gyomos töltésre a kaba ember körül.  
  – Óh, bolondság – mormogta most gunyos magabántással az őr – Milyen bolondság...  
  Az álla pirosan megnyult, mintha valami huncut grimasszal csufolódni akarna, de nem szólt, köves fogai szeliden egymásra csukódtak. Már ismét a katona koldus, fura képe keverte meg az agyát s az elszabadult látomások szinte gyerekes áhitattal húzták a halálból menekült ember után.  
  Reggel négyig már nem volt vonatja. A küszöbön még elszitt egy tömés dohányt; aztán, szaporán a falu felé indult,  
  Mintha valami láthatatlan markok huznák alá a földet, tágult, öreges inai mohón fogyasztották a utat. Lány, csók, szerelem, soha sem verték ilyen ütemre a vénlegény szivét, a részeg kicsiny husdarab majd kiugrott a kék bluz alól. Lusta. paraszti nyelve most kiszikkadt a türelmetlen szóéhségben s már szinte vakon rugta föl maga előtt az ólmos őszelői port.  
  Este lett mire afaluba ért. Az utcák üresek voltak, kis időnként egy-egy éhes tehén bömbölt bele a hüvös csöndbe s a házak ablakain betegen néztek ki az ócska bádoglámpák.  
  Demjénék portája előtt megállt egy pillanatra. Az arca boldogan ragyogott, kissé rendbe huzigálta lötyögős gunyáját; aztán egyenesen az ajtónak tartott. Tompa, zsörtölödő szavak ütöttek át a tömör, megizzadt deszkákon... Illedelmesen kopogtatott.  

facsimile
  – Nó – hangzott ki a gazda türelmetlen invitálása.  
  – Dicsértessék a Jézus – motyogta a kifulladt ember s kissé megszeppent a hirtelen világosságban. Gyáván, ügyetlenül feszenget, mintha valami elveszejtő verembe tévedt volna. – Ha megengednék kendtek, hogy valamicskét letelepüljek – mondta, hogy kissé összeszedte magát – A lelkemre mondom, nem akartam bolygatni kendet, de hát a szivem, a szivem huzott el idáig. Óh de tudom én azt, hogy mennyi baja lehet most a gazduramnak. Uram Isten, gondoltam is én idejövet a bibliai Lázárra, óh, dehiszen akkor még volt égi könyörület a sebekre... Egy csöppnyi viz az égő lázra és áldott balzsam a beteg léleknek. De ma... ma – s megeredt nyelve a nyügös lamentációban a háboruról, az esze keveredő vizióiról s lassan-lassan valóságos prédikációban bugyogott ki belőle a végtelen szóáradat. S mintha erre az órára teljesen megsiketült, megvakult volna, észre sem vette maga körül a morcos felhevült arcokat, a profán, mindennapi dolgokról feleselő hangot.  
  A gazda ott ült a régi helyén, a pillogó lámpa alatt, a zsiros asztalvégen. Még mindig a morcos, szürke gunya volt rajta, csonka féllába, mint valami tompa, penészes tuskó meredt ki alóla a rongos szalmaszékről. Kék mosó kacában szemben ült vele az asszony, minden porcikája sajgott a nyomoritott test közelében s husos, kerek arcába mérges átütő vért vert föl az ember pörlekedő nyelve.  
  – Mi van a határkővel?  
  – Kiszántották-e a község táblájából?  
  – A János asszonyával mért nem meszeltetted körül a házat robotban?!  
  – És a pallás sincs letapasztva!  
  – És a kocák?  
  Az asszony ümmögve felelhetett, tudta, biztos volt a jó munkájában, de igazánból még sem védte magát az ember előtt. Az a néhány becéző szó, amit a találkozás első hirtelen öröme robbantott ki belőlük, már ismét a torkukon keseredett s csak az őr kenetes igéi tartották a régi veszekedő kedvet. A pozsgás dologbaedzett asszony már csöpnyi érzéki közösségel se volt a nyomorék emberhez, de még igy sem volt szive hozzá, hogy egyszerüen, könyörtelenül ellene szegüljön. Buzgó fiatal ereje megalázkodott a szánalomban. A gazda szájából patakzott a zsembes elégedetlenség, de akár husángot is foghatott volna az asszonyra, mukkanás nélkül türné el már azt is. Valahogy, valami elkerülhetetlen kényszer alatt kettőjük marakodásán is elért hozzá a harmadik szelid tanitó hite s már ő is csak alázattal szolgálni, az erősek gyerekszeretetével kimélni tudta megnyomodott párját.  

facsimile
  – Jó van no, jo... Csak nyugodjon meg kend. Igen árt ez a méreg kend gyönge testének.  
  Az ember még jobban fölfortyant. Mintha szurós csalánt vert volna hozzá a siránkozó beszéd, csontos, sárga arca meggyuladt a féltet gőgtől. Sintérien parancsolt.  
  S az asszony mosolyogva dolgozott. Lesegitette róla a vastag, szagos gunyát, pipát tömött neki s egész a szájához adta, mintha már keze sem volna annak.  
  Gyorsan, percről-percre, pehelylyel bélelt gyerek fészekké változott az egész ház. A gazda durván, bántottan elégedetlenkedett s a másik két ember szinte lábhegyen sürgölődött körülötte a vaksi lámpafényben.  
  – Jó no, jó – mormogta kényszeredett nyugalommal pedig dühösen orditozni, kegyetlenül belerugni szeretett volna a földig görbült alakokba... Egyre tisztábban érezte, hogy ez a kéretlen nagy jóság, mint valami sulyos, szintelen massza csuszik rá a mellére s lassan-lassan még a kemény parancsoló hangját is elfojtja.  
  Éjfél volt mire az őr elkészülődött. Az ajtóból még egyszer még kétszer is visszafordult, mintha még nem forditotta volna k eléggé alázatos kutyaszivét a vergődő ember előtt, még mindig volt benne valami papos magasztalás s csak nehezen, nehezein, szinte tenyérnyi résen bujt ki az álmos házból. Vén hunyori szemeinek integetett az egyenes országut a pihentető meleg őrházig, de nem lépett rá. Mintha valami megváltó leckét magolt volna, hangos durmolással a kocsma felé indult.  
  Szombat volt.  
  Az ivóban még pálinkázott néhány okoskodó paraszt, sápitozón közéjük telepedett. Ivott s megkent nyelve az első korty után, mint valami kereplő zörgött rá az előbbi órákra.  
  A parasztok kajánul vihorásztak.  
  – Hajjaj, ficánkol az ember, amig két lába van, de bezzeg elfancsalodik, ha már csak egy van – s ujra benne volt a kerékvágásban. Puhán, édesen locsogott belőle a szó s a harapós, kemény nyaku parasztok vérét beoltotta a békülő szánalom.  
  – Háboru... Vér... Legázolt vetések... Tüz... Emberek... Üszkös gerendák... Riadt menekölők... Gyászos, vörös csörü madarak... Hullák... Hullák... Hullák... Bénák... Nyomorékok...  
  Igy muzsikált az őr rekedt panaszos torka s a parasztok komolykodva emlékeztek. Pisla, álmodozó szemeikbe visszanézett Bosznia, a vérgázlós fekete hegyek s csontos, makacs állukra rásimitott a végtelen megbocsájtás. A gazda gőgös, fukar alakjából csak. a katona nyomorusága ragadt meg fejükben s már szeretettel
facsimile félték a képet s mint valami édes terhet vitték magukkal a koldus fészkekbe.  
  Másnap az egész falu a gazda bajairól sápitozott. Az emberek sötét, leviharzott életüket, az asszonyok vérmes szép fiaikat, csókos, vaskaru párjuk halálos sorsát lamentálták benne s estére valóságos proceszió áradt be a gyűlölt, ezerszer megátkozott portára.  
  – Óh, a drága lábacskája...  
  – A háboru harapta le a szép egészséges husát.  
  – Majd csak megsegiti a jó Istenke.  
  A gazda nem birta tovább. Fájós, elnyűtt idegeire bolonditón játszott rá a jajongó nyelvmalom s gödrös, elbujt szemei forogtak a sárga dühben.  
  – Csönd! – orditotta – Csituljatok, mert kiverem az egész csordát – s hosszu, fényes mankójával zuholta már az asztalt, hogy táncolt rajta a lármás cserépedény – Csönd, mert, mert bünbe visztek...  
  S a bántottak közül senki sem szegte fel a fejét hivalkodón. A durva, káromkodó hang még alázkodóbbá görbitette valamennyiüket s mint valami vaksi szentimentális csigák csuszták körül a gazda árnyékát... Hiába védekezett.  
  Esténként a falu minden pártalan asszonya, lánya neki sopánkodott s nappal csupa lábbal forogtak előtte a götthös otthonragadt parasztok... Nem rég még kemény parancsra készülődéssel bicegett el a fehér városi ágytól, kicsiny megmaradt vére szinte bolondult az otthoni gyülölt urasságért s most bután tehetetlenül fulladozni érezte magát a nagy szeretetben.  
  – S mind ez ő miatta – igy gondolta s mint valami forró, lerázhatatlan sárgumó nyomta el az eszét az őr heshedt paposkodó képe, Már félt, irtozott az estétől, de ha elbujt a nap, valami lázas, ismeretlen érzés nem engedte kimaradni a házból. Komoran az asztalhoz telepedett, szembe a rózsás tányérórával és leste égő, kitágult pupilákkal vigyázta a sárga mutatók járását.  
  ...Öt ...Hat ...Félhét ...Hét s az ajtón már kopogtak a csontos idegen ujjak.  
  A másik pillanatban leeset a závár s az őr szőrös világitó feje bujt be a résen:  
  – Dicsértessék az ur Jézus!  
  Utána mint valami lompos elbetegedett nyáj köszöngetett be az özvegy asszonycsomó.  
  – Dicsértessék...  
  – Mindörökké...  
  Nemsokára tele lett az egész szoba. A kemencében sirt, sziszeget a nedves rőzse, vastag, savanyu szagok ültek a pihegő
facsimile emberek felett s a tunya asszonyi fejekben kivirágoztak a sokszinü gondolatbokrok. Járta a szó, a Péter asszonypuhitó markáról. János pörge bajuszáról, Mihály két szép szeméről s a gazda sükeltülő füleibe ujra meg ujra belezörgetett az utált mindennapi nóta.  
  – Mondjon már kend valami jót a fiamról...  
  – Hát az én emberemmel nem találkozott kend?  
  – Az én Imrüském már valahonna az asztrakánbul küldi a leveleit.  
  – A háboru tüzes fogakkal eszi az embereket – kontrázott rá mindenekre az őr nyelve s már semmi erővel sem lehetett volna visszaszoritani belé a megindult áradatot.  
  A lámpában már sercegett a bél, a mutatók tizenkettőn ölelkeztek a rózsás tányérórán, mikor a lassu álmosság kisöpörte őket a házból.  
  A gazda még sokáig ébren maradt. Friss olajat öntött a lámpába, pipára tömött és ült, várt csak várt szuszogós, előretólt fejjel a hosszu, üres asztalnál, mint valami siralomházban.  
  Tél volt már, kint dudált a bokros szél s bent a meleg, tarka cihák alatt hangosan durmolt az asszony. Az elnyutt test mély, őszinte muzsikával hivta a párját, de az ember nem mozdult.  
  Hajnalig nem mozdult.  
  Aztán ugy pipástól, ruhástól, mintha valami lumpos éjszakából tért volna meg, fáradtan a padkára vetette magát. Minden tagja sajgott a gyötrő virrasztásban, lehunyta a szemét – de hiába... Nem jött el hozzá az álom. Mintha zsugorodó drótkötelek dolgoztak volna a bőre alatt, fájós idegei nyughatatlanul talpra rugták. Érezte, biztosan tudta már, hogy nem birja tovább ezt az állapotot. – Vagy? Vagy? – s most szörnyü gondolatok akadtak az eszébe. Az éjszaka villant meg benne először ez a drága kivezető ut, akkor gyáván lehunyta előtte a szemét, de most ahoz sem volt ereje. Mint a holdkóros, vak elbódulással jött-ment a behavazott portán.  
  Délben izetlenül kevesett evett, a feje birhatatlanul nehéz volt s csak nézte, bámulta a homályos sarkot, a töltött farkasszedő fegyverrel, amely szinte kinálgatta magát a tétovázó ember markába.  
  Nem birta tovább. Elszántan készülődött...  
  Csonka féllábával nagy ut volt a vasuti fordulóig, már alkonyattal elindult a lesre. Lopakodó kerülővel az üres kertek alján tért ki az országutra. Irtózott a gondolattól, ha valakivel véletlenül szembe kerülne, nem mert oldalt tekinteni – senkivel sem találkozott. Mint valami tiszta bársony lepedő terült elé a bolyhos, fehér határ. Vékony mankója talpát ragasztotta a magas,
facsimile puha hó, de nem engedett, gyapjas sipkája alól kiütött a veriték, bundás alakja szaporán imbolygott előre, előbbre a töretlen tiszta uton.  
  Erősen esteledett  
  A szürke ég alatt megkésett varjucsapatok keveredtek az erdő felé, messze, messze, mint valami száguldó tüzoszlop rohant a hatórai gyors kéménycsóvája a horizonton.  
  – Talán már ő is elindult – gondolta a nehezen botlogó ember s csonka testét még elszántabb erővel lökte a cél felé. Nemsokára letért az országutról. Féltette magát itt a nyilt árulkodó térben való találkozástól. A mély, fagyos, árkon át a fenyővel szegett földekre kapaszkodott.  
  Kissé megnyugodott. A szive rendesen ütött, semmi hideget nem érzett. A gyorsan mélyülő este már egészen magába nyelte bundás, mozdulatlan alakját s csak a két meredt, kiugró szeme égett át a havas bokrokon, a töltés felé.  
  Vagy fél óra mult el csöndben, minden mozduló folt nélkül.  
  Aztán egyszerre, mintha a földből bujt volna elő az őr lámpás, siető alakja szakadt ki a sötétből. Gyanutlan, leejtett fejjel mint valami megkésett zarándok iparkodott a puskás lesi ember felé.  
  S az ravasz, ovatos tempóban már mozdult.  
  Az udvaros fényben csakhamar az őr egész figurája megmutatkozott. Egészen az ut szélén járt, hajlott teste szinte kivánkozott az árokba.  
  A gazda nyugodtan célzott Még várt, egészen egyenes vonalba várta az áldozatott: aztán megbillentette a ravaszt.  
  A hideg üres tér, mint valami finom üvegharang sokáig csöngetett a durranásra.  
  A gazda egy pillanatig várt, aztán győzelmesen felmagasodott a csenevész bokor mögül.  
  A megsebbzett ember, mint valami sulyos, gyökértelen tuskó fordult le előtte a havas, takargató árokba.  
Kassák Lajos
[VIAF] és [PIM]