Liebknecht

  1871-ben még ketten emelték fel szavukat az imperiálisztíkus politika és a kapitalista terjeszkedési vágy ellen: és . 1915-ben az ifjabb éles kritikájával és a felelősség megvilágitásával egyedül maradt. Talán az ő számára volt a legkisebb meglepetés a szociáldemokraták háborus
mámora. Világosan látta a végzetes fejlődési sort, amely az ifju , aki porosz altiszti környezetben nevelkedett, az agg, a szenilis vezet, aki dadogó és érzelgős szavu hegyi beszédben az 1907-iki kongresszuson tesz hitvallást a nacionálizmus mellett és önti ki végtelen nosztalgiáját a nagy Németország után. A háborus izgatók és a polgári közvélemény a notorius parlamenti közbekiáltó és politikai stréber felelőtlen szerepében szeretné feltüntetni . Apró, éleseszü bátor és igazságos megjegyzéseit közli csak le és elmegy gondolkozásának tengelye és világnézetének centrális problémái mellett. Nem tndós és korszakalkotó gondolkodó, közelebb áll a 19. századhoz vérmérsékletében és intellektuális szeretetében az emberiség iránt, eszményképéhez tartozik: inkább Krisztus, mint . Neki nem a marxizmus reviziója vagy hirdetése jutott osztályrészül, mint atyjának, csak a célok tisztánlátása és az utak szigoru betartása. Forradalmi szellem, mert az elmének és a szociális életnek csak ezt az állapotát látja alkalmasnak átértékelésre. A forradalomban kulminálnak szerinte az erők, akár szellemi, akár társadalmi forradalomban, a nyugvás mozgássá változik, majd a mozgás élet és fejlődési ritmust kap, mert a forradalom az erők dyonizoszi tánca. A háboru nem alkalmas szerinte az „áttanulásra“; mert a szellemi kapitulációk ideje. Világnézetének középpontjában a militárizmus áll. Ide futnak össze az összes utak, amelyekből a társadalom bajai származnak, ez minden rossznak egyetemes forrása, az emberiség Infernoja és a cselekvési képtelenség főoka. Csakis tudnám összemérni szépségben és mélységben azokat az oldalakat, amelyeket a militárizmusról ir. Ok ketten tudtak csak elszabadulni minden nacionalista ideologiától és az események lefolyását a tiszta szocialista világszemléleten át nézni. Ettől az álláspontjától a nagy fölindulás közepette sem tért el. Mikor a többi szocialisták világnézete megingott és a német hadak Páris felé tartottak ő hidegen és gesztusok nélkül mutatott rá az imperialista és a szociálista célok közti különbségre. Beigazoltnak látta a munkásságra vonatkozóan mély mondását, hogy az egyetlen, amit a népek történelmükből tanulnak csak az, hogy nem tanulnak semmit. Ezen, a szocialista szellemre kritikus napok óta azonban az idők változtak és mellett áll a német közvélemény jelentős része, valamint a kapitalizmus háborus viselkedéséből levonható tanulság. Nem politikai komédiás ő, hanem a sors kiszemeltje, aki sok fejjel magaslik ki fejnélküli német és egyéb országbeli elvtársai közül – letéteményese a német szociálizmus utirányának és cselekvési tempojának, aki a militarizmus iránti engesztelhetetlen gyűlöletével az emberi értékelésben a scala d’oron fel a scala dei giganteig emelkedik.