Levél

  Diogenes is ki-ki dugja néha buksi fejét a birodalmas hordóból, napért, árnyékvetőkre mordulásért, mi egyébért. Ritkán jut Nagy Sándor fajta nézni való. Meg amúgy is kell a más levegő, amit sunyina többiek teli tüdejétől néha elszippantsunk, mert keserves ám, higyjék el, egy egész élettel bizonykodni – egy gondolat mellett. Még nekem is, öreg Diogenesnek, kell a mások gondolatának megtisztelése, ezért irom betüktől elszokott, ezeket a sorokat.  

  Élettel bizonykodás. Abban látom én a különbséget az irodalmi beteljesültségek és az uj irodalmi lehetőségek között, hogy a beteljesültségek egy-egy élettel, a lehetőségek pedig a nagy Élettel bizonykodnak s bárha szerény véleményem szerint papiron csak gondolkodni leheté s legfeljebb a Tettnek utólagos, vagy előzetes (valószinü) geométriáját megrajzolni, mégis jól esik az anyaszó, amit fejük fölé emeltek, mert ez a gyönyörű szó nagyon felelős, nagyon kötelező s annyira döntésre kihivó, hogy az erőnek legalább a gesztusát, az akaratot, legmagasabbra dobja. Nem mondom, hogy az universum életének lehetőségei a kizárólagos irodalmi lehetőségek, az egyéni életnek is nagyon sok az artisztikuma, sőt a nagytornáju egyéni élet sokszor elrikkantja az egyetemes megütődés pillanatos gyötrelmeit is; de mindent átfogó szomorúsága nincs s az Élet nem fáj, csak fáj az Életből egy kicsi, a mennyi éppen neki – elég.  

  Itt eshetik néhány méltó szó az impresszionizmusról, melynek nem az önöktől ostorozott felelőtlenség a legnagyobb bűne, hanem a legcsunyább magyar pajzsszó: „az átélés“. Mindazt, ami semmiség, útmentiség, lélekzetlenség és tehetetlenség volt, ez a szó megmentette. Nincs verekedő okom, hogy idézzek, de annyi kávéházi ötletből lett „átélés“ a magyar irodalomban, hogy »átélt« lirát irt, még a gimnázista is. Irásközben egy-egy helyére pattant szó már »élmény« volt s úgy neki büszkültek tőle az »átélés«-eknek, hogy eszmetermésre idő se maradt. Egy pillanatig sem értvén élni á la maniéra de Paul Verlaine részeg nebulók meredt szemmel mosolyogván úgy bukfenceztek le boron, nőkön – s később, hogy nem birták ki az egy-két nemes lendületünek lélekzetfojtó tempóját egyéb mottókon, mint »minden problémák megoldói«. Meg sem hallotta vattás fülük ezekben a manierekben a végső, végzetes sikoltást  

  ...túl leplen, ingen.  

  Megláttuk azt, hogy az semminden,– s hogy a félelmes praktikumu egyéni élet, nem az egyéni életért volt, de:  

  Nem vették észre, hogy az egyéni életnek ez a félelmes kitombolása a maga ezerféleségében az Universális Életnek a lehetőségeit kereste, sőt lehetőségeket keresett az Universális Élet számára. Nem vették észre, hogy ez nem egyéb, mint a mesebeli titokrejtő csarnok zárt ajtaja előtt ezer pompázó szinbe és formába öltözés volt a mesehős minden ragaszkodásával a megnyíttatáshoz. Bor, nő, tánc és minden egyebek csak véres akaratokban próbálgatott s el is kopott tolvajkulcsok. Sokszor nekirugaszkodott, sokszor kétségbeesett, sok reménybe virágzott ezerszer lehervadt, kiábrándult keresés, a nagy és komplikált összetételü folyamat a talán jó eredményhez: a koncentrált, mindennel gazdagodott emberhez, a művészhez. Meggyorsitó a művész virágházi és lombiki köteles, skoláris életéhez.  

  Koncentrált ember!  

  Ezzel nem szabad tüzílárma megrökönyösödésével magunkat elkiáltani, ezt nem szabad elheurékázni. Nem ez a punktum saliensa. Minden a művészbe hullt matériák kisugárzásának legyen úrakarata. A tárgyaknak könnyük csak a müvész erejének akaratából lehet, de ha sírnak az Életnek, sírjanak a lendület zenitjén az Életet sirják meg, de ne sirjanak a játszi énért nagy gyerek duzzogásával az Élet miatt. A»sunt lacrimae rerum«, ha igazság is, nagyon kicsinyes igazság s nem is úgy igazság. A dolgok (az impressiók) nem sírnak úgy, hogy az én sirásómnak méltó felidézői lehetnének.