
LEVÉL
Diogenes is ki-ki dugja néha buksi fejét a birodalmas
hordóból, napért, árnyékvetőkre mordulásért, mi egyébért. Ritkán jut
Nagy Sándor fajta nézni való. Meg amúgy is kell a
más levegő, amit sunyina többiek teli tüdejétől néha
elszippantsunk, mert keserves ám, higyjék el, egy egész élettel bizonykodni
– egy gondolat mellett. Még nekem is, öreg Diogenesnek,
kell a mások gondolatának megtisztelése, ezért irom betüktől elszokott,
ezeket a sorokat.
Élettel bizonykodás. Abban látom én a különbséget az irodalmi
beteljesültségek és az uj irodalmi lehetőségek között, hogy a
beteljesültségek egy-egy élettel, a lehetőségek pedig a nagy Élettel
bizonykodnak s bárha szerény véleményem szerint papiron csak gondolkodni
leheté s legfeljebb a Tettnek utólagos, vagy előzetes (valószinü)
geométriáját megrajzolni, mégis jól esik az anyaszó, amit fejük fölé
emeltek, mert ez a gyönyörű szó nagyon felelős, nagyon kötelező s annyira
döntésre kihivó, hogy az erőnek legalább a gesztusát, az akaratot,
legmagasabbra dobja. Nem mondom, hogy az universum életének lehetőségei a
kizárólagos irodalmi lehetőségek, az egyéni életnek is nagyon sok az
artisztikuma, sőt a nagytornáju egyéni élet sokszor elrikkantja az egyetemes
megütődés pillanatos gyötrelmeit is; de mindent átfogó szomorúsága nincs s
az Élet nem fáj, csak fáj az Életből egy kicsi, a mennyi éppen neki –
elég.
Itt eshetik néhány méltó szó az impresszionizmusról, melynek
nem az önöktől ostorozott felelőtlenség a legnagyobb bűne, hanem a
legcsunyább magyar pajzsszó: „az átélés“. Mindazt, ami semmiség, útmentiség,
lélekzetlenség és tehetetlenség volt, ez a szó megmentette. Nincs verekedő
okom, hogy idézzek, de annyi kávéházi ötletből lett „átélés“ a magyar
irodalomban, hogy »átélt« lirát irt, még a gimnázista is. Irásközben egy-egy
helyére pattant szó már »élmény« volt s úgy neki büszkültek tőle az
»átélés«-eknek, hogy eszmetermésre idő se maradt. Egy pillanatig sem értvén
élni á la maniéra de Paul Verlaine részeg nebulók meredt szemmel mosolyogván
úgy bukfenceztek le boron, nőkön – s később, hogy nem birták ki az egy-két
nemes lendületünek lélekzetfojtó tempóját egyéb mottókon, mint »minden
problémák megoldói«. Meg sem hallotta vattás fülük ezekben a manierekben a
végső, végzetes sikoltást
Megláttuk azt, hogy az semminden,– s
hogy a félelmes praktikumu egyéni élet, nem az egyéni életért volt, de:
C’est á cause du Claire de lune
Que j’assume ce masque nocturne
Et de Saturne penchant son urne
Et de ces lunes l’une aprés l’une

Nem vették észre, hogy az egyéni életnek ez a félelmes
kitombolása a maga ezerféleségében az Universális Életnek a lehetőségeit
kereste, sőt lehetőségeket keresett az Universális Élet számára. Nem vették
észre, hogy ez nem egyéb, mint a mesebeli titokrejtő csarnok zárt ajtaja
előtt ezer pompázó szinbe és formába öltözés volt a mesehős minden
ragaszkodásával a megnyíttatáshoz. Bor, nő, tánc és minden egyebek csak
véres akaratokban próbálgatott s el is kopott tolvajkulcsok. Sokszor
nekirugaszkodott, sokszor kétségbeesett, sok reménybe virágzott ezerszer
lehervadt, kiábrándult keresés, a nagy és komplikált összetételü folyamat a
talán jó eredményhez: a koncentrált, mindennel gazdagodott emberhez, a
művészhez. Meggyorsitó a művész virágházi és lombiki köteles, skoláris
életéhez.
Ezzel nem szabad tüzílárma megrökönyösödésével magunkat
elkiáltani, ezt nem szabad elheurékázni. Nem ez a punktum saliensa. Minden a
művészbe hullt matériák kisugárzásának legyen úrakarata. A tárgyaknak
könnyük csak a müvész erejének akaratából lehet, de ha sírnak az Életnek,
sírjanak a lendület zenitjén az Életet sirják meg, de ne sirjanak a játszi
énért nagy gyerek duzzogásával az Élet miatt. A»sunt lacrimae rerum«, ha
igazság is, nagyon kicsinyes igazság s nem is úgy igazság. A dolgok (az
impressiók) nem sírnak úgy, hogy az én sirásómnak méltó felidézői
lehetnének.
Kurucz
József
Szerző [PIM]