(Carlo D. Carra anarkhistatemetés című képe alá)


facsimile
(
Carra Carlo D.
Hivatkozott személy [VIAF]
„Anarkhistatemetés“ című képe alá)  
  Már kora reggel gyülekezni kezdtek, valamennyien rejtett, szűk sikátorokon lopakodtak a házig s mint űzött, gyáva tolvajok surrantak be a kapun, föl-föl a magas, csigalábu emeletekre és tüzes, aranyba mártott dél volt, mikor a négy szál ünneplős legény csüggedten, mélységesen elborult szivvel az utcára cipelte a széles, vörös szalagokkal ékesített koporsót.  
  A város csipkés, kövér tornyaiban nem játszottak temetésre a harangok, de csönd: irtózatos tompa csöndesség ült mindenütt, az utcán, a nyitott, mély kapualjakban, az emberek könyes, tétova szemében és a máskor bömbölő gyárkürtők némán, mint óriás, fekete bálványok feszültek a tiszta, őszi ég alá.  
  Lassan, szorosan egymáshoz bujva indult meg a menet.  
  Lehorgadt fejjel, mint a vihar elől szükülő nyáj, elsőbb halkan, szó nélkül botorkáltak; majd valamelyikük száján kibuggyant az első hang és egyenként mindnyájukból megeredt a szó.  
  Vonatott, lágy tempóban Róla beszéltek és szivük hálálkodva mutogatta a sok, sok elfelejthetetlen emléket.  
  A halott világot járt ember volt, sok idegen táj fürösztötte az ő szomjas szemét, sok idegen nyelv pergetett szépet az ő termékeny eszére és egy napon senki sem tudta kicsoda, honnan érkezett, mint valami teljes, mézes fejü virág gyökerezett közéjük.  
  Velük élt, uj vágyakat, hitet plántált a lelkükbe s most, hogy fáradt, robotba törött teste ott lapult a szálkás, durva deszkák között egy egész világ fénye hunyt ki az emberek előtt.  
  Sötét, babonás képek rajzolódtak a szemekbe s a gyászolók már nem is a halott, de élő, fájó maguk miatt tipegtek a sorban, ami éveken át az ő szájából a világba tévedt, az forrón most mind ott zsongott, lelkesített a kócos fejekben és vitte, söpörte őket a lopva elgondolt cél felé.  
  Ereikben megérezték a nyugtalan, tüzes életet, valaki megpendítette az első dacos, vértforraló akkordot s nyomában a bús, fölszegett fejekből kizendült a szokatlan ének.  
  A szél bolond, játékos kedvvel pergette előre a hangot, a kapuk, üres utcakereszteződések megteltek bámész, kiváncsi néppel és lassan, lassan széles hömpölygő árrá teljesedett a sereg.  

facsimile
  Elől bontott, tűzszinű zászló alatt ringott a koporsó és mögötte szép, megkivánt jövőről dalolt az árva nyáj.  
  Fölöttük bő, tiszta sugárzásban pompázott az ég és sehol már nyoma sem volt meg a szokott temetési gyásznak.  
  Mintha épen a hosszú, fárasztó munka után dús, éltető aratásról tértek volna meg s előttük a szomorító koporsó helyett, a gazdák áldott búzakoszorúját hordozták volna a legények, valamennyien szinte megrészegültek egymás melegétől, az áradó szabad életörömtől.  
  Kifordultak a szűk, vesztő sikátorokból s amerre sohse volt utjuk, a cicomás, nagy tereken keveredtek, döngő lépteik alatt poroztak a tükrös szemü körútak.  
  Hömpölyögtek, bomlott a fölszabadult akarat és az épülő paloták állványairól lecammogtak a fáradt kőmüvesek, vézna köhögős lányok megkivánták a napot és a tarka, félelmetes karaván vad, könyörtelen harcba jelezte az utját.  
  Feszült izmokkal, nyitott, éhes szemekkel tolakodtak a koporsó után és gyönyörködve fürödtek meg az idegen szinekben, a szentelt hunyorgó gyertyák helyett szagos virágok, büszke, vörös kokárdák égtek a gomblyukakban és száz idegen asszony dalolt száz idegen férfi között.  
  És szállt, szállt minden zugba becsavargott a nóta és ingerlő tüzzel kotorta meg a lelkek feneketlen baját.  
  A csöndes, békétlátó házak megnyitották pántolt kapuikat és az utcák kiöntötték legfájóbb terhüket: az Embert.  
  Öreg, liliputi anyókák és pajkos, acélizmu gyerekek egy ütemre léptek: a sziv a bús, lázadt sziv dobolt és a keserű, némaságba rekedt torok az égig dobálta csörgő rakétáit: a hajszoló szót:  
  – Hajrá!  
  Poklos, szörnyű táncot járt a város.  
  – Hajrá!  
  Áradt a tömeg s valami csintalan kölyökkedv nyomán csörrent az első ablaktábla, aztán még egy, még száz s hirtelen, mintha őrület gyujtotta volna föl az emberek eszét, már senki sem tartotta magát vissza.  

facsimile
  – Hajrá!  
  Most rontó, idegen erők keveredtek a bolyba s vad, bőszült daccal fogta magát benne a legkisebb is.  
  Kemény, bitang parancs fütyült a táncra s a ki birta nyűtte a mását.  
  – Csakazértis!  
  A levegő tele volt nehéz, fullasztó szaggal, puskák ropogtak, éles, vörösbe mártott pengék villogtak a napban, a földön csuszós, nagy tócsákban párázott a kibuggyant vér – könnyű halálba verődik bennük az ember – és senki sem bujt és tegnap talán még senki sem gondolt erre.  
  Szürke, kemény aszfalton terültek a holtak, de fölöttük uj, eleven lelkek táncoltak seregbe.  
  A féktelen akarat őrült buzgóságával hánykolódtak ide-oda az utcán, mint valami fölbőszült ezerfejű szörnyeteg, kit mennél jobban megcsonkítanak, annál félelmetesebb lesz; mint tátogó éhes farkasok estek az arató halálnak.  
  Hol eddig egymásért-részeg párok boldogultak, dühös, fekete indulat lobogtatta a vért, csók helyén keserű ízzel muzsikált a: Jaj, és riadt, idegen szemekkel akadt össze a régi szerelmes.  
  – Hajrá!  
  – Csakazértis!  
  Dobálta parancsát a kétségbeesett élet és ember ember hátán taposta a maga utját.  
  De hová, merre induljon? senki sem tudta, álltak és erőlködtek egy mozdulatért, mintha a föld mélységes, nagy szivébe gyökereztek volna.  
  És fölöttük kézről kézre járt a koporsó, aki még mindig az igéret földjéről beszélt nekik és ugy tünt, hogy bontott, vörös szalagjai, mint égő, lobogó fáklyák ragyognak rá a megkivánt világra.  
  Aki kidőlt alóla, az féltő, irigy szeretettel adta tovább és más részegült emberek emelték magukra.  
  Igy járt el az idő a város fölött.  

facsimile
  A nap már a bibor horizonton állt és itt ritkult, veszett a piros sereg.  
  A föld tele volt csonka, megbékélt halottal s az élők szemét tompa őrülettel öntötte el a szörnyű haláliszony.  
  – Emberek!  
  Sikolytotta valaki.  
  – Emberek! Testvérek!  
  Hörögte utána a kórus és a bús jajdulásra visszhangzott a tájék:  
  – Testvérek!  
  Menekülni akartak, de senki sem találta a kivezető utat.  
  Karcsu, nevetős szüzek, mokány, bronzkaru legények és csöndes, ősz szakállu aggok feküdtek egymáson, hidegen, meredt szájjal, vaksi, kiugró szemekkel s a lusta, átkozott föld nem rázta őket talpra és megvert testükön vörös Krisztus-virágokat ragyogtatott az ég.  
  Aztán eljött az este.  
  És ezen a napon sok erőben szép és jövőbe bizakodó embert ölelt magára a halál.  
Kassák Lajos
Szerző [VIAF] és [PIM]