NYÁRI DÉL ERDŐN ÉS TISZTÁSON
Az erdő... a fák... olyan az az ember, mint egy faág.
Nem támad meg... Vár... Ember!
Jajj! a hátam mögött... és célba vesz mikor akar.
Fordulat!! onnan már nem lát.
De jön... ott !..
És a kigyók az esti ködben merre vannak?... Napfényben ott fekszenek a
kövön.
Napfény, a kő, forró, delelő, szabadon egyszer! merném!..
És nem hinnék-e ők?.. Nem hinném-e én? és egyszer később
...később, később, később, később... később
jaj mi lenne?!...
És igaz-e?
Nem!
hisz gyönge, gyatra... Nem igaz! mert nem merek!
De itt az erdőn este... napfény, állni kukán... és az öklöm izmom
vállam?
– – – – – – – – – – –
A kabát páncél.
Csillog a napfény.
És éget mint acélvért a fényes ruha.
(Az apró szálak csillognak a napban)
Az árnyék is lép...
Ferde az árnyék!
Ferde a vállam?
Ferde a vállam
a bal karom huzza testem gerendáját
És a büszke oromozat...
... a fej ferde lejtőn...
