„SZEGÉNY“-PÓZBAN
Tudom, amit tudok,
s még azt is, amit mások akarnak tudni rám.
Majdnem csupafej figura,
csorba fogak közé szoritva,
vérzőn s az égre kapáló végtagokkal
ez vagyok: Én.
Majdnem csupafej figura
s hiába a fogak köszörülése,
ha én egyszer nyitom meg a szám, az több, mintha ti egy évig csikorogtok
szivetek görögtüzes bánatáról;
az én szemeim a föld legmagasabb szarvaira vannak fölgombozva
s ha egyszer én azt mondom: Szép! az több, mintha tizszer tiz festő finom
rózsaszinü kencével mázolja tele a drága, sima vásznat
és több, mintha tizszer tiz szobrász jól manikürözött nagyujjakkal Ámort
kanyarit a másra is jó agyagból;
az én füleim bolond gyüjtőmedencéi a zenének s ha cimborás fogak
roppantanak a gerincemen, beisszák a csigolyák és porcogók jajongását
is, akárcsak a ti denevér lebernyegeitek Strauss szimfonikus
viharimitációját s a gazdátlan valcereket.
Nézzétek!
Roppantó farkasfogak között,
mint valami bitang középkori kalodában,
életét szórja egy majdnem csupafej figura,
az életét szórja és még sem fog beledögleni:
pedig csak ő akarja ugy, hogy – azértse!
