Nem veszed tán rosz neven tőlem e megszólítást, melly, ha
a hir nem hazud, kedves szójárásod a hétköz¬
napi s gyakran kicsinyző értelemben vett ,barátom’
helyett, s mellyet én használni annál inkább szabad¬
ságot veszek magamnak, minthogy te – mit, ha nem
mondanád is, rég tudok, s műveidből is kilátszik
ollyan ember vagy, ki, hanyatt vágod magad a
ládán’... hanem ezt, persze, csak nálunk fa¬
lun tehetnéd, mert a pesti salonokban (isten bocsá’...)
láda nincsen. Szóval azt akarom mondani, hogy
téged épen olly eredeti fiúnak képzellek, mint
a milly eredeti költő vagy; szived jóságáról,
lelked aethertisztaságáról addig is meg voltam
győződve, míg azt példával nem bizonyitád irá¬
nyomban.Csak használd, édesem, használd egész
kényelmedet; ez a sziv, a micsodás, tied; érzel¬
mei rokonok a tieiddel: így nem félhetsz hogy
idegen leszesz benne. –
De hát van ollyan filiszteus, ki azt mond¬
ja, hogy te el vagy fogulva a költők ellen?
Hányadik tette volna azt, irányomban, a mit
te tettél? Nincs-e légyiója (=legyek összege) a di¬
vatlap
ok
ba
kegyelemkép assentált (tulajdonkép tőletek [betoldás]
csípett-lopott) versecskék másolóinak,kik felényit
sem tettek volna, mint Petőfi tett? Mi ember
az? kérdenék; hol lakik? nemes ember-e? van-e
birtoka? diplomája? pénze? hivatala? (o servum
pecus!)... Jegyző, s mégcsak nem is megyei rend
és szám-feletti, tiszteletbeli? „Pfuj! kéh’ mer
in die Vaterlandsmorgendämmerung,und schreib’ mer
áni Didaskalia áf ihn.” Te nem teszesz így.
Fölkeresed rejtekében az egyszerű verselőt, buzdí¬
tod, ösztönzöd a rögös pályára s hogy el ne
tántorodjék, hogy ne zugolódjék sorsa mostoha¬
sága ellen, baráti kezet nyujtasz neki. Ezt csak
Petőfi Sándor tehette, kívűle más senki! Ha
irsz Tompának, üdvezeld nevemben. Első megjele¬
nése óta kedvenczem ő, mert költ: lelket ir
nem czifra szókat. S ez az, a miben te az én
bálványom vagy... azaz voltál, míg még csak
imádtalak... most többem vagy, mert most sze¬
retlek is nagyon, igen nagyon. Hm, ez a trium¬
viratus!... De tudod-e hogy ama rómaiak egyi¬
ke mindig gyarlóbb volt s vagy idő előtt elbu¬
kott, vagy a többinek játszerévé lön? Ti már
nem lehettek a gyarló: adja isten én se le¬
gyek. – Érdemdijra nem számolok; e két szót
kár is, magyarban, összeirni: nem járnak együtt.
Azok kik dus jövedelmet (quasi dijat) huznak,
nem igen törik magukat érdem után: azoknak
pedig, kik az érdemet kergetik, nem látódik
tanácsosnak gazdag jutalmat adni, nehogy, mint
az elhizott agár, elpuhúlván nyul után futni
resteljenek. No de se baj! mondom én is. Tűröm
a szegénységet; – tűröm a nagy és hosszu képeket
is: de emezeknek soha sem hódolok. Néhány
kézcsók holmi tiszta (?) kacsókra, néhány czup¬
pantás részeg kortespofákra engem is fölebb
vihetne 11/2 hajszálnyival: de én undorodom
mindeniktől. Amaz által saját erkölcsi jelle¬
memet, emez által a népét is megrontani
nem akarom. –
jemben: de ott a nagy bökkenő, a censor óra. Dó¬
zsát mosolygod talán? hisz tette nem volt e¬
gyéb, mint egy kis reactio a a természet örök
törvénye szerint. Historiában ugyan semmivel bi¬
rók harcza a vagyonosok ellen: de szerintem
elnyomottaké az elnyomók ellen. Istentelen (?)
rabszolga lázadás Szent Domingón.
Ha én valaha népies epos irására vetném fe¬
jemet: a fejdelmek korából venném tárgyamat.
Festeném a népet szabadnak, nemesnek, fegy¬
ver forgatónak,... a fejedelmet atyának, patri¬
archának, elsőnek az egyenlők közt. Festenék
szabad hazát, közös hazát; megtanítanám
a népet, mikép szeresse a hont, mellyért el¬
dőde vére folyt. Mert bizony nem a mai
nemesség vére volt az, melly visszaszerezte Ete¬
le birodalmát: az a vér részint csatatéren
folyt el, részint a magvetők ígénytelen gu¬
bája alatt rejlik. Az a vér szolgavérré soha¬
sem fajúlhatott; mai napig is daczol a zsarnok¬
sággal; azért durva, nyakas, megigázhatlan;
de azért merész, őszinte és tiszta is. S e ne¬
mes vér, minthogy az egy igaz úr előtt szol¬
gailag csúszkálni nem tuda, szolgává kénysze¬
rítettetett: ellenben jöttek idegen földrül, támad¬
tak a haza megnyűgzött idegen népe közül szol¬
gák, s azok lőnek urakká. Epost ez utób¬
bi vér nem érdemel: az elsőnek akkor Ho¬
mér kellett volna, – most Ossian, ki a fajúlni
kezdő ivadékot az elődök erényeire visszaem¬
lékeztetné. E feladatot azonban, a ma élők kö¬
zül, csak te birnád meg; én csupán figyelmez¬
tetésűl említettem. Egy illy epost, remélem, vér¬
ré tanulna a nép s buzgóbban énekelné azt, mint
az olasz matróz Gerusalemme liberataját; a nemesi
rend (talán) elszégyelné magát, átvenné a nép¬
től, mint most a népdalokat s lenne a költé¬
szet nem csak az „irástudók és farizeusok” ha¬
nem a nemzet költészete.
De hagyjuk ezt. Meglátogatsz, azt igéred.
Jőj el, az isten áldjon meg; az én nőm se nem
fest; se nem zongoráz, se nem öltözik tízszer nap¬
jában: de Petőfit olvas, jó anya s jó magyar
gazdasszony, t. i. a miből van. Majd főz ollyan
töltött káposztát, hogy édes anyád is csak ollyat
főzhetett s tudom, Pesten, nem ettél ollyat,
mióta verseid első fűzete megjelent. Azt mond¬
ják ugy is hogy a nyáron Váradon (tölünk 2 állo¬
más) rajzik le a természetvizsgálók gyülése: jőj
el, ha előbb nem, akkor... hiszen valamennyien
sem érnek föl veled a természet vizsgálatában.
Ők a természet körmeit, haját stb. te lelkét vizs¬
gálod, – s kérdem: mellyik nagyobb? Amaz
mesterség – ez müvészet.
Azonban elfogy előlem a papir: be kell
zárnom levelemet. Bezárom azt azon jó kí¬
vánattal, hogy isten adjon neked hosszu, di¬
cső életet, innen is, túl is a siron. Fogadd
szívesen nőm viszontüdvözletét, s gyermekim
csókjait, kik már is égnek látni azt a jó
„Petőfi bácsit” ki azt a szép Kukoricza Jan¬
csit irta. Dicsérnek téged „még a csecsszopók is”
mondja a VIII-dik zsoltár. – Isten veled! isten
veled!
