Mélyen hatott rám a csapás, melly most másod izben, s olly rögtön az
előbbi után sujtá fiui szivedet; annál mélyebben, mert alkalmam
volt Debreczenben malheurjeid vázlatát hallani, mellyeket
ugyan csak te fogsz nekem, ugy, a mint én szeretem, elbeszélhet¬
ni. Fatalis dolgok, öcsém, fatalis dolgok! Az ember nem tehet
mást, mint elmondani az „allah kerim”-et és türni! – Add meg
a hamvaknak, a mi a hamvaké, – azontul „légy férfi!”
Én is elvetém a koczkát, azt tettem, mit életemben eddig
soha, jelentettem magamat hivatalért. Folyó hó 19-én vettem
Szemere levelét, – fogalmazónak nevez a belügynél. El kellett
fogadnom. Szalontán semmi, de semmi kilátás többé a
mindennapi kenyérre. Holnap indulok Debreczenbe, nyakam¬
ba venni a nem ismert jármot; most még csak egyedűl. Csalá¬
dom nem mozdúlhat olly könnyen, nőmet egy időre el kell
hagynom. Ő itten el fog adogatni holmit, s mivel eddigi
szállásunkhoz semmi jogunk többé, kibérlend valamelly
szobácskát s ott megvonja magát. Meddig? isten tudja,
lehet rövidebb, lehet hosszabb ideig, a szerint a mint a há¬
zi és hazai körülmények alakulnak.
Zoltán egészséges, mint a makk, s már nagy előme¬
netelt tett az enni-tanulásban. Dajkája még ugyanaz,
s különben semmi kifogás ellene, csakhogy nem akar
feleségemnek szót fogadni, s a gyermeket engedelem
nélkül el-elviszi, ő tudja hova. Ezért nőm már
több izben dorgálta, de a jó dajka kedélyesen kineve¬
ti. Mást azonban nem kapni, tehát türni kell ne¬
ki.
Azonban, kedves öcsém, egy pár szót, a legőszintébb ba¬
rátsággal. Megértetted házi körülményeimet, s tán ki is
olvastad a fejér sorokból, hogy a szokatlan állapotban,
mellybe feleségemnek 9 évi csendes és nyugalmas házi élet
után jutnia kell, nem fog ő elegendő lelki nyugalommal,
de nem fog elegendő anyagi eszközökkel sem (minőek szállás,
ház- és cseléd-tartás) birni a végre, hogy leggondosabb
ápolást igénylő kisdedetekre anyai gondot fordithasson,
s e tekintetben azon felelet terhét hordozhassa, melly illy
esetben reá hárul. Az atyai szeretet fog veled eszközt és
módot találtatni, melly által e bajon segítve legyen.
Mi a gyermeknek nálunk maradásáról az előtt is szólottunk
édes nőddel, de mindig kivételt tettem azon esetre, ha ne¬
kem Szalontát el kellene hagynom, mert ekkor egy család
körülményeinek teljes megváltozása sokkal nagyobb
[...]
[hiányzó szövegrész]
erkölcsi és anyagi teher, hogy sem a mellett még illy
lélek-ismeretes felelősséget elviselhetne az ember.
És végre lovászod? Irásbeli rendeletedet nem mu¬
tathattam neki. Nagy-nehezen tartóztattam egy darabig
szóval. Két, 3–4 – nap – a májor ur még sem jő. Nem
lehetett megtartani szóval. Vártam leveledet, nem jött.
Végre kitört, „ő huszár, őt nem azért teremtette az
isten, hogy egy döggel Szalontán vesztegeljen.” Nem volt
mit tennem, szavamnak nem hitt. Elbocsátottam, úta¬
sitván a debreczeni térparancsnoksághoz. Azóta nem
tudom hol van. A lovat sem hagyta el, az ő rá van bizva,
u. m.
[rövidítés] úgy mond
