Arany János – Petőfi Sándor (1847-04-21)

 

Szalon

[szerkesztői feloldás]

ta, april 21. 1847.

 
Kedves Petőfim!

 
Hol találhatnék keblet, mellyben érzetim
olly rokon érzést gerjeszthetnének,
mint a tiedben; melly felsirna a
nép inségén – és mivel az alamizsná¬
zó gazdagok nem, – részvét könyével
hintezné fájdalmának égő tüzét!
A mezőváros, mellyben bölcsőm ren¬
gett, romokban hever. Irtózatos
látvány, barátom, egy nagy sik terű¬
leten, semmit sem látni, mint kor¬
mos falakat, nyulánk kéményeket
s itt-ott még most is füstölgő
üszköket. A házak – vagy inkább
romok, többnyire lakatlanok, néhol
egy egy hű kutya, félig össze égve
őrködik azok körűl, vagy az éhen¬
halással küszdő házigazda tán¬
torog köztük, megtekinteni, most
először, a hajlk omladékait, hon¬
nan szombaton alig tudá kimen¬
teni maga és családa életét az
éhenhalás számára. – Szombaton,
april 17-dikén, déli 12–1 óra közt
épen hivatalb valánk. Megkondúl
a vészharang. zét futunk. Egyetlen
rosz fecskendő néhányan megra¬
gadjuk, – me lovakat várni ké¬
ső volt; de mit ér az nádas

 
a mellett s és rendetlenűl épí¬
tett házak k, olly irtóztató szél¬
ben, millyen akkor dühöngött! Visszafu¬
tok: s már előttem is tűz. A város¬
ház teljesen lángban van, körűlvéve
a leomlott égő náddal s nincs egy
lélek körűlte: de minek is –? a védés
lehetlen. Réműlten futok lakomra,
melly cserép födelü ugyan, de azért
nem biztos: mert látok cserpes épű¬
leteket lángbaborulni. Végső szobáim¬
ból egy másikba hordom butoraimat,
hol azok semmivel sem valának
nagyobb bátorságban; de pinczém
már tele a szomszédok holmijával,
oda nem hordhatom. Már a templom
– velem csaknem szemközt – ég. Kö¬
röttem nádas épületek. Hátul har¬
madik szomszédom háza s tőszomszé¬
dom óla már lángokban. Semmi
védelem, mert kiki sajátját ol¬
talmazza. Négy öt szomszéd még
is összekerül s erőnk végmegfeszíté¬
sével hordjuk a vizet: az elhalt
remény éledni kezd s a nádas
kis ház tő szomszédomban meg van
mentve! Szerencsére az égő házacs¬
ka nem is náddal, hanem elavult
s elrothadt gazzal volt fedve,
a miatt nem éghetett sebes
lánggal; különben végünk. A tűz¬
veszély szélsonala lakom me¬
gett húzódo át. Kerítésem,
ólam, kertem teljesen épségben
maradt, s mst, bár a város,
mondani, egéen nyugotra fekütt

 
lakom megén kerítésem
maradt legszélsővé – azontúl a
gyepig rom, meg rom. Azonban ez
még nem volt elég. A lenyugvó nap
vérveres szemet vete vissza a füstöl¬
gő romokra; az ellankadt emberek
pihenni ültek lе, nem azért, mint¬
ha már nem volna veszély, hanem
mivel végkép kimerített erejök meg¬
tagadta a további szolgálatot. Egy¬
szerre zugva jő nyugotról a szél, szik¬
rákat szórva a még folyvást égő
romok közül, mind inkább gerjesztve
ezeket, s a város hátramaradt ke¬
leti részét is végveszélylyel fenye¬
getve. Ez méginkább megölé remé¬
nyemet; mert a déli tűz csk há¬
ránt szolgált lakomra: de ez
egyenesen annak tartott. Én, s ról
az egész város... már bizonyosnak
hivém. Magam, nőm, egy két szom¬
szédnő és gyerek... ennyi valánk
a gát, mellynek a vészrohamot
meg kellett akasztania dühöngésé¬
ben!... Ugy-e regényes? A nők
jajgatnak s kezeiket törték; remé¬
nyem nekem sem volt ugyan, de
edényt ragadtam, s öntözni kezdém
az égő romokat. Buzdításomra
a nők is azt tevék. S ime!
egy rom a másik után ki lön
ragadva a vész fogai közül;
a szikrák mind távolabbról repül¬
tek, s elfáradtak mielőtt épüle¬
tet találtak volna. fel éled¬

 
tek ugyan a öntözött romok
is, mint megannyi hydrafővel
kellett küzdenünk velök – de a győ¬
zödelem még is inkább részünkön
állt, mindaddig, mig – éjfél tájban –
végkép el nem hagyott erőnk. Most
megszánt az ég – bőven hullatta rész¬
véte könyeit... zápor ömlött a ro¬
mokra – hosszas – órákig tartó. Soha
szebb zenét nem hallottam, mint e
zápor suhogása. Nem olthatta u¬
gyan ki a romokat, de megáztatá
a fedeleket, s ellocsolá a repülő
szikrát, és parázst. Ez éjt, s még egy
másikat felöltözötten virasztánk át;
még most sem vagyunk tul minden
veszélyen; egy felől az inség látása
más felől a rettegés – egy, talán éjjel
jövő vésztől, mellyben, nem lévén jel¬
adó harangunk – talán sokunk élete
lenne lángok martalékává, irtózta¬
tóvá teszi napunkat, éjünket. Hozzá
a teljes zavar, minden közirományink
elégése miatt – s csak az isten tudja
miféle baj nem... A leégett épületek száma 2175.

 
Ölellek kedvesem. Olly jól esett
ezeket neked megirnom; panaszul
részemről, megnyugtatásul a tiedről.
Meglehet hogy te, mint családtalan,
nem érzed eléggé illy vésznek rettene¬
tességét: de képzelni mindenesetre
tudod, s képzeld az aggodalmat
mellyben vagyok, a rémületet melly¬
ben valék. Máskor talán az iroda¬
lom is eszembe jut, most csak az em¬
ber irja e levelet, ki téged, ugy is
minmbert és brátot, igen szeret, –
nt.

 
holtig hű barátod

 
Arany János