A hazafiságról

  A hazafiságról Július 5.

 Az eszmék be tudnak úgy fülledni és dohosodni, mint garmadában a magvak, ha nem kapnak kellő levegőt. Mi az egész műveltségkör vajon, ha nem egy ilyen jó levegőjárás a sarjadó és begyűjtött eszmékre? Zárj ki egy népet ebből a légkeringésből, s ez maga elég, hogy hátravesd. Meglévő, a tegnap még tiszta értékei is mára megáporodnak s szagot kapnak – holnapra már használhatatlanok. Ne tartsd frissen a fogalmakat csak egy napig, s már mást jelentenek; valójukban is mások: megromlottak vagy tovább erjedtek.

 Ahogy nyílik egy-két ablak, most láthatjuk, hány eszménkre ráfért a szellőztetés, a forgatás. Nem azokról beszélek, amelyek eredendően rosszak, sőt mérgesek, melyeket csak a rossz ízlés érzett élvezhetőnek; ezekkel nincs más dolog, mint kiszórni őket. Azokról beszélek, amelyeknek minden hibája, hogy elmaradtunk velük, be voltunk velük zárva (néha nem is képletesen); amelyeket csak meg kell forgatnunk, de azt aztán minél előbb, ha ismét bele akarunk fonódni abba a műveltségkörbe; ha igazán szabad levegőt akarunk szívni.

 Emlékszem, még tavaly is milyen vita kerekedett egy társaságban az internacionalizmusról annak kapcsán, hogy tizenkilencben néhány század a vörös zászló gombjaira nemzetiszín pántlikát akart kötni. Ma olyan százévesnek tűnik föl ez a vita, akár nagyapáinké arról az ellentétről, amelyet ők patriótasága és világpolgársága között láttak, amelyet még is magyaráznia kellett, de amely a is levegőt szívó – oly magától értetődően s oly példaadóan – eszébe se jutott. És ami az új „népi” írók örök nagy gondja, hogy a magyar dolgozó népet védve meddig mehetünk el védelmében! Doha van így ennek is.

 Író vagyok, az ablakot rám két versfüzet nyitotta. Két hazafias versgyűjtemény. Mindkettő jelent meg, magyarul, munkái.

 Ezek voltak az elsők, amik az ottani kiadványokból kezembe kerültek, merő véletlen folytán. Merő véletlen, hogy a gondolatsort, amit itt gombolyítani kezdenék, épp ezek indították meg bennem. A többiből, amelyekhez később juthattam, ugyanez csapott felém, már általánossá fokozva azt, amit először csak jelenségnek vettem.

 A került magyar íróknak érdekes tapasztalat és feladat jutott osztályrészül. Tanulságos lesz egyénenként is látni, hogy a tapasztalattal ki mire vitte, a feladattal ki hogy kelt birokra. Tanulságos lenne megmutatni, hogy az a posztszimbolista, az a mélységekre hajló fiatal költő is, akinek a magyar olvasók negyedszázada távozóban ismerték, mint végzi a forradalmi, majd idősülvén, a szocialista költőnek azokat a vágásait, amelyeknek szükségszerűen a felszínen is át kell hatolniok, sőt elsősorban azt kell érinteniök: ott kell célba találniok.

 De nem erről akarok beszélni. Hanem arról, amin ezekben a füzetekben szinte a szemem állt meg, az elmének szánt közvetítés elvégzése előtt is. Egy vers így kezdődött: „Gyakran emészt a honvágy fulladásig.” Aztán: „Te mindenütt a hazádért verekszel.” Egy másik verskezdet: „Hazám, hazám! – Oh jaj, hogy most kimondom.” És csaknem minden oldalon ilyen mondandó: „Mert az a nép ott él a partján, – Hol édesanyám világra hozott.” Aztán egy egész vers arról, hogy a költő fájóan, örök-elszakíthatatlanul úgy lebeg szülőföldje – dehogy: szülőhazája! – fölött, mint a gyerekek játék sárkánya.

 

 Az eleve látható szándék a versben engem is kiábrándít. A könyvben láttam néhány szándékot, de sehol sem a „hazafias” versekben. Ezeknek hinnem kellett. Valamikor az epikai hitel nyomán én írtam le először azt, hogy lírai hitel. Ezek ezt lehelték.

 

 

 Ilyen hangot csak szándékból nem tud torok adni. Aztán egy szép gondolatú, jó egységű vers arról, hogy a költő postagalambokként vitte idegenbe a magyar szavakat, s így eregeti haza.

 

 – – – – – – – – – – –

 Van, ami a mondandónál is jobban leleplezi a költőt. A ritmusa, a szavajárása. Olyan még nem volt, aki ezzel csalni tudott. A szándékosság az előbb vádolt! Itt az is támogat.

 Ennek a költőnek a székely balladák lejtése van a fülében. (Ezt vitte már távoztában is). S újabb mondandójához milyen szójárást keresett az idegenben az ezernyi idegen hatás közepett? A magyar népdalokét.

 

 

 Aztán ismét csak: -part, , a névelő magyaros megtakarítása, és a legtávolibb tárgyból is egy-egy hirtelen nyilallás: felé. A bujdosó lovas nyakában mindvégig egy a gond: . Mondom, ez jellemzi a többit is. A legszélsőbb forradalmár végletben is; erre tán mondta ki a legjellemzőbbet, még húszban:

 

 

 Itthoni, újabb verseiken is a hazának ez az állandó jelenvalósága üt át. Ezektől a hazatérő íróktól az ember valami nemzetköziséget vagy nemzetfölöttiséget várt. A legváratlanabbat hozták a nagyvilágból: a hazafiság valami új formáját. Itt két irányt is vehet az elmélkedés.

 Az egyik az, hogy miért nem volt meg ez a hang az itthoni írókban? Hogy mindjárt magamat nyújtsam a kísérleti vizsgára, én ilyen fokú lángolásra képtelen voltam. Hazafiság dolgában ma is tartózkodó vagyok: magamban már az érzelmet is gyanakodva nézem, az ilyen fajút. csak hibáit mutogattam. A tájban csak gyerekkori emléket láttam, valami gyermeki kötöttséget, amelyet tán egy igazi lélekbúvár ki is elemezhet belőlem, új haza foglalására adva képességet. Nem győztem emlegetni, hogy a magyar néphez csak az fűz, hogy véletlenül ennek a nyelvét és lelkét értem legjobban, ezt tudom legjobban megközelíteni, itt van tehát legkönnyebb alkalmam az igazság szolgálására. Tavaly a rejtőzés némi idejét s aztán az ostromét társaságában töltöttem. Legtöbbre becsült szellemi vívótársam volt, de most egyetértettem vele, amikor reménytelenségéből épp az serkentette munkakedvre, hogy a nemzetiségi lázba eső -szögletben milyen szép hivatásunk lehet átvenni vagy megőrizni a nemzetfölöttiségnek valami tolsztojian békés örökét. Láttam a hazafiság veszélyeit. Ma is látom.

 Az eszmélés másik iránya ezzel épp ellentétes volt. Része volt ebben nyilván a pillanatnak is. Ismerkedésem ezzel az új hazafisággal abban az időben esett, amikor a volt magyar kormányok bűneinek ismertetését a frissen megindult lapokban egy-egy rosszul fogalmazó toll már-már az egész magyarság legyalázásáig tolta. Ilyen mondatokat olvashattunk: a magyarok akkor hadat üzentek: a magyarok, látva, hogy veszve a konc: a magyarok, megrendezve . Ez sértett. Én nem üzentem hadat, én nem rendeztem semmi szörnyűséget, én nem lestem koncra s velem az a magyar nép sem, amelynek jogáért és igazságáért minden nemzetieskedő gondolat nélkül harcban álltam. Egy másik újság azt, hogy nem a magyar nemzeté, ilyen – akaratlanul is diadalmaskodó – című cikkben tudatta: hazatért. A sértés, a tapintatlanság, a lapítás, más kis népek szolgai kiszolgálása nyomott tagnak a magyarok még kisebb nemzetébe.

 Jólesett ennek az új hazafiságnak a hazavállalása; bátorságnak, kiállásnak hatott: a magyar nemzeti közösséget is illetheti becsület és tisztelet! Olyan mélyen voltunk. De vajon nem épp ez volt-e a veszély? Nem épp ez – ez a lelki körülmény – a csapda? Fölvehetjük-e a hazafiság mezét bár páncélként is, bár megsértett önérzetből is? Nem kötjük úgy is magunkat?

 Mi – új népiek – csak egy sor jelző után mertük kimondani a hazát: a szó kompromittálva volt. Gyakorlatian voltunk hazafiak, rögtön a tennivalót mondtuk, a dolgozó magyar nép felszabadítását, felemelését. Nem írtam le idejekorán: a külföldről megtért írók szava mélyén is ez van. De ők a szót pusztán is kimondhatták, nem kellett esetenként a határvonalat meghúzniok. Mondhatjuk már mi is?

 A téma nagyobb, hogysem ennyivel csomót köthetnék rá. Célom amúgy sem az volt, hogy megoldást adjak, hanem csak beszámolót. Kifelé én már merném mondani. Befelé – a hazát soha nem ismerő magyarok felé – azonban el-elakadna mindaddig a számon, amíg nem váltjuk be mindazt, amit a magyar dolgozóknak ígértünk. Amíg valóságban is nem adtunk nekik hazát. A megérkezők többet mondhatnak. Nekik ez a haza is – hazatérés.

 Befelé csak ezt mondhatjuk: a haza olyan lesz, amilyenné képesek leszünk tenni. Ez mindnyájunk közös ügye, ebből mindenki egyformán kiveheti a részét.

 A haza gondjából azt hiszem, a legnagyobb rész a esik. Ezt nem hazabeszélés mondatja velem, hanem egyszerűen az, hogy a múltban is ezt a gondot és ezt a feladatot a parasztok és írók vették magukra. A párt nevében a nemzeti azt jelenti, hogy végre a parasztság is látható nemzet akar lenni.

 De mit ért más a hazán? S ki mit vár tőle? Azzal kezdtem: ma már egy sereg fogalomnak más színe, íze van, mint azelőtt. Örök kifogás volt, hogy ebben az országban mindig csak beszéltek a hazáról, ahelyett hogy cselekedtek volna érte. Most hasznos volna a beszéd a hazáról, mert a cselekvést tisztázná: amely már folyik.

  . Vagyis az igazság kibontása az alól a látszólagos valóság alól is, amelynek nyers ábrázolásával a naturalizmus még beérte. Vagyis néven nevezni azt, ami valójában van (ami a dolgok alján igazán igazgat). Nem könnyű dolog. Itt a tehetséget valóban meg kell toldani szemlélettel, helyes társadalmival. Nem könnyű ez sem. Nem elég csak megtanulni ezt a szemléletet. Majdnem azt mondanám, hogy ezzel is születni kell, az ilyen világszemléletűség is nascitur, akár a poeta. Aminek a legjobb bizonyítéka, hogy világszemléletét mindenki cserélheti, csak a költő nem. Ami a politikusnál – így is vehetem – okos taktikai kanyar, az a költőnél egy pálya törése. Vérét kellene kiömlesztenie és kicserélnie. Természet dolga. A helyes látáson kívül egyéni erőt és egyéni bátorságot kíván.

 Micsoda erő, micsoda bátorság kell csak a szemmel látható dolgok költői megnevezéséhez is, ahhoz, hogy egy még friss fogalom nevét először bevigyük a költészetbe! A marxizmus előttünk volt csaknem száz éve, amíg akadt egy költő (azt hiszem, az egész világon), aki – a társadalmi elégedetlenség, a hangulat után – a tételt is rímbe tudta fogni: hívták. (S hol van még az új lélektan, az új fizika, mindaz, ami a szellem területén már évtizedek óta – új!) Érthető: a költészet maga a hagyomány. Igaz, hogy ezért épp az lesz benne különös érték (vagyis különös szépség is), amit az akadályok ellenére is sikerül belevinni.

 Most eszmélek rá, miért tetszett, miért adott nekem mindig különös esztétikai gyönyört ez a néhány sora (már jó egypárszor idéztem):

 

 Jókor értél hát kis esőtske! látom

 

 A börze üzelmeiről írni korában! Elképzelem, mennyire „költőietlen” volt ez a magyar rokokó idején, hogy félrehúzhatta tőle a száját ! Mint tudjuk, félre is húzta. S ma épp ez él, olyan légkörrel, hogy én a csizmás cívis kalmárokat is látom, amint a beborult eget kémlelgetik fejcsóválva ott a körül.

 Amihez kettő a hozzátenni való. Az első, hogy ez a szocialista realizmus megvolt természetesen a marxizmus előtt is, ahogy a marxi tények igazsága is megvolt, csak épp mondta ki. A másik pedig, hogy ha már mindenben előfutárt keresünk, a első képviselője volt. Az első vérbeli forradalmár. Elképzelem, milyen egészséges gúnnyal ment át a dohogó kalmárok s arrébb a derülő „sínlődők” csoportján a templom előtt, a csöpörgő esőben.