1945 márciusának derekán...

 1945 márciusának derekán egy terepjáró katonai gépkocsi megállt a házunk előtt, fent a , ahol az ostromot töltöttem, s ahonnan a felszabadulás után sem mozdultam ki. Nem , hanem vidékre szerettem volna menni, nemcsak élelemért, hanem – a régi vágy irányában – örökre, gazdálkodni. Az autóból és szállt ki. A lét olyan volt akkor, mint hajótörés után egy puszta sziget. Akik összetalálkoztak, összeölelkeztek; minden élő ember ráadás volt. Harminc tojást, negyed kiló sózott szalonnát, fél kiló lekvárt, két kiló lisztet vettem át karjaiból, kölcsönös könnyek közt. Nem csak ezt hozták. Azt a sürgető üzenetet is, hogy okvetlenül menjek át .

 Másnap reggel egy hasonló gépkocsiból és szállt ki.

 Harmadnap odaát voltam. A egy levele várt, . Az egy esztendei hallgatás után első kinyomtatott soraim erre a levélre válaszoltak. Itt vannak előttem. Az van bennük, hogy ezzel a megszabadulással én végre írónak szeretnék felszabadulni. Épp csak a kezdet nehezétől nem állok félre.

 Elfogadtam, hogy az első állványok felállításához mindenkire szükség van. S volt még egy kötelezettségem. A egy kicsit a magyar irodalom egyik szárnyának gondját is rám hagyta. Esztendőkig a különböző irányba húzó írók összefogását hirdettem, egy szellemi szekértábort, az idők veszélyei ellen. Egynéhány íróval személy szerint magam is harcban álltam. Nemcsak a magam nevében, hanem arról a központi helyről is, ahova kerültem, ezektől tiszta fegyverrel való, lovagias küzdelmet követeltem. Ebben benne volt az az adott szó, hogy én mindig ilyen eszközzel harcolok, függetlenül attól, hogy lesz-e eredménye követelésemnek. Jó egypár embernél volt. A szekértáborába egyformán jöttek urbánusok és mezeiek. Nem szívesen veszem elő a zsidókérdést, nem ezt tartom próbakőnek mindenre; csak a szemléletesség kedvéért írom ide: a folyóirat – még utolsó megjelent számának is – huszonegy munkatársa közül csaknem minden harmadik volt zsidó; 1944-ben a szenvedés és halál mélységeiből e folyóirat borítólapja mutatta fel , , , , , , nevét. Nem születtem szerkesztőnek. Ha ez a lapszerkesztés nem jelentett volna értékvédő palánk-szerkesztést is, ha az irodalomba nem játszik bele a férfimunka, a kényszer sem vállaltatja velem. A magamnak adott szó mondta, hogy a munka még nem fejeződött be. Mikor az idő nekünk szolgáltatott igazat és eszközt, kötelezve éreztem magam, hogy – a munka befejeztéül – amennyire tőlem telik, változatlanul a tiszta fegyverrel való, a lovagias, a szellemi harc ügyét szolgáljam. Ezzel jöttem ki a helyiségéből. A folyosón egy falragaszon állt meg a szemem. A párt öt vezetőjének neve közt a magamét láttam.

 Álltam néhány percig ott a folyosón, ide-oda billentve a mérleget, hogy ne menjek-e vissza, hisz épp az imént mondtam meg, nem akarok politizálni, s ezt a többiek tudomásul is vették. Láttam, milyen úton kerülhetett a közt az öt név közt az enyém is arra a falragaszra. Ezek a nevek álltak esztendők óta a régi, a még hetenként egyszer megjelenő parasztújság, a

Szabad Szó

Szabad Szó [WIKIDATA]

homlokán. Ezek kerültek most át a napilappá vált újságra. A régi olvasóknak ez a lista jelentette a folytonosságot. Az új párt meg nyilván holmi keresztszülőknek vette őket a bemutatkozásra.

 Nem mentem vissza. A egy agrárszocialista mozgalom és egy írói mozgalom szerencsés találkozásából született. Fejlődését, felívelését mindnyájan úgy képzeltük, hogy útján mindvégig ez a két jó szárny viszi, a magyar nép legelnyomottabb rétegének ereje és a magyar irodalom hajdan legerősebb, mert a legbiztosabb talajról kelt lendülete. Írótársaimnak, az ötös többi négy tagjának figyelme egyelőre a gyakorlati tennivalók felé, az első szárny jó működtetése felé fordult. Hadd próbáljam én segíteni addig is a másikat. Jól társul ez azzal, amire a szekértábor kötelezettsége nógatott.

 Természetesen nem úgy gondoltam, hogy a pártokba való özönlésnek abban az idejében, amely akkor megindult, én majd minden írót beveszek a . Nem említettem még olyanoknak sem, akik írásaikban eladdig is a szegényparasztságért küzdöttek.

 

 …Nem vidámít a táj sem. rohanunk már délnek. Az országút mentén elhagyott, összelőtt német állások, árokba fordult gépkocsik, döglött lovak. Ez a tanyaház is üres, amaz is. A sarjadó őszi vetésekben itt is, ott is antediluviális szörnyekhez hasonló, óriás német páncélosok, feketére égve, összeroskadtan vagy a gutaütés merevségében, ahogy utolsó percükben ormányukat trombitálva az ég felé tartották. Ember sehol. Kicsavart tollammal, ölembe ejtett jegyzetfüzetemmel úgy érzek, ahogy érezhetett, amikor urával először végigment a tatár járta országon. Itt új társadalmat építeni? Amikor a kiállt szörnyűségek után a nép még ember voltát se kapta vissza?

 . . . . . . . . . . .próbálva, de az eszmélés útján. meghalt, iszonyú körülmények közt; az ostrom utolsó napján féltébolyultan kifutott a gránáttűzbe, fejsebet kapott, hetekig éhezve agonizált. Meghalt ; kivégezték. Alig van család halálos áldozat nélkül. , semmit se tudok, alig várjuk, hogy lemehessünk. A többire, a sok ráadás bajra ezt a mondatot faragtam: legyünk rajta, hogy továbbra is az agyunkkal gondol-