A fogalmak tisztázása

 A betegség és barátság kanyarjaival a véletlen olyan helyre kormányzott, amit ezen a télen mindenkinek szívből kívánhatnék . A falusi ház ablakából hóval födött kis udvarra látok, amelynek színével most szinte egybeolvad a szomszéd ház fehér hátfala, azzal pedig a szürkésfehér végtelen ég. A szobámban együtt duruzsol egy becsületes, kötelességtudó kályha és egy varrógép. Az elém vont kéziratpapírt közösben fogyasztja az én tollam és mindent összenyíró ollója. Napokig nem lépek ki a házból. Így történhetik, hogy noha testestől-lelkestől itt vagyok, a helyet, a falut változatlanul szemlélettel az ország egyik legistenháta-mögöttibb zugának érzékelem: itt vagyok, s mintha magamtól is száz és száz kilométerre volnék. egyik legtávolabbi sarkában ülök, név szerint is .

 Hóesésben, lassan fehéredő sík tájakon jöttünk, s most mintha ennek a végtelen fehérségnek az alján, valami tenger fenekén ülnék. Vonat nem jár. Az újságok, homlokukon egy-egy „Elég volt!” vagy „Betelt a pohár!” komorsággal találomra, kéthetes késéssel szállingóznak asztalunkra már olyan fajta súlyvesztéssel, mint a kő, „mit kegyes kéz a mély vízbe vetett”. ollója előtt gyorsan elolvasom a betelt poharat, amelyben változatlanul az elég, hogy íróink meddig beszélnek még arról, hogy hallgatnak, aztán a házigazdával kiballagunk a fészerbe, fűrészelünk egyet, s már be is alkonyodott. Aztán végül kiballagunk a házból is. A metsző szélben, a síkos úton elevickélünk a .

 Ez itt nem mai keletű; megelőzte korát. Meg volt már a nagy világháború, sőt az első, a békebeli világháború előtt, akkor épp csak olvasó- illetve népkörnek hívták. A falu szegény és gerinces részének, a volt örök ellenzéki fellegvára. Eszmeileg valamikor a negyvennyolcasság fészkelt benne, aztán az agrárszociálizmus. A történelmi forduló után a kör a patak természetességével folyt bele a .

 A fellegvár az utca szintjénél is valamivel alacsonyabban fekszik, két parasztszoba az egész. Az egyik döngölt földjén őskori biliárdasztal. ( még hetyke -huszár korában látott erre inges-gatyás biliárdozókat.) Itt a fiatalok tanyáznak. A másik szobában a hosszú padokon kucsma kucsma mellett (s a kucsmák alatt pedig azok a szelíden lenyúló nagy ősz bajszok, amelyekről már ismerte föl erre a kálvinistát és a magyart). A falon az öreg kegyeletesen megsárgult, korabeli acélmetszete. Egy öreg kéz, türelmes, nyugodt mozdulattal elkattantja a rádió csábosan búgó dalát, hogy „Ne közeledjék hozzám, drága, leigáz a forró vágya”, s a kucsmák felemelkednek.

 Egy kézfogás: Veres Benedek, egy másik: Oláh János, egy harmadik: Vas Gábor, egy negyedik: Kupai Lajos. Ahogy leülök, szemben velem a második padon egy arc az öregségnek olyan tiszta derűjét emeli a mennyezet felé, hogy a szem akaratlanul is megpihen rajta. Egy vak; a térde közé vett bot s azon a galambként nyugvó kéz is mutatja. Tőlem itt politikai beszámolót várnak.

 Nem először ülök ezen a helyen. De nem azért érzem ismerősnek magamat. sor alá menő sihederként szakadt el erről a vidékről (a közeli ), s ebből a rétegből, de a messzi idegenségben is ezeknek az ősz fejeknek párját érlelte meg, lényéhez illő becsületességgel és nyíltszívűséggel. A karszti bujkáló patakok tréfájával az ő arca annak a mindent összenyíró a fején bukkant elő. Én abban a korban vagyok, amikor az arcon az ősök jegyeit a gond vonásaival összezagyválja az élet mestersége. Rajtam ezek a nyugodt szemek majd csak azt láthatják, na ez is többet volt tető alatt, mint kint, köztünk a tarlón. Úgy érzem, holmi igazoló iratképpen azt a kellene ide magam elé tennem az asztalra. Az még elkeverednék az ő unokáik közt, úgy, mint dió a dióval.

 De én látom a családi vonásokat, s így a családban érzem magam, s így baj kerülgeti a politikai beszámolót.

 Politikai beszámolót, igazit, vagyis ékeset utoljára itt képviselő úr tartott, de olyan ékeset, hogy a hallgatók még ma sem okoskodták ki, hogy mit is hallottak.