A ház folyosójáról...

 A ház folyosójáról – a híres folyosóról, ahol most járok először – épp az épülő új hídra látni. A pillér már valamennyi áll, most rakják rájuk a hatalmas, piros vázszerkezetet. Munkások lovagolnak a magas rudakon, szegecselnek, a felvonó csigát hajtják, itt lent három – talpig rongyban – valami nehéz gerendanégyszöggel vesződik; akár a hangyák. Felhallatszik a hórukkozás, a nyüzsgés, a kopácsolás zaja. S innen fentről milyen munkazaj fog oda lehallatszani?

 Másodszori belépésre az ülésterem még nyomasztóbb, zavarba ejtőbb, azaz stílustalanabb és rondább, mint az elsőre. A török gőzfürdő és valami gótika keveréke. A legnagyobb szellemi szegénység: a dúsgazdag ízléstelenség uralkodik benne; mentől cifrább, annál sivárabb. A magyar jellemtől építménylelke alig esett messzebb. a sok közt egyik jó telitalálata: ékes kövekbe felburkolt hazugság. Márványon arany. „Legalább az aranyszalagokat hagyták volna meg gipsznek” – bólint szavamra . Hazugság, minden vonás hazugság – az ember szinte elképzelhetetlennek érzi, hogy ebben a teremben – egy süllyedő és pusztuló ország közepén – más hangozhatott volna, mint álprobléma, álpátosz, nyakatekert döntés. Az ember a falusi tanácskozótermek meszelt falainak nyugalmára és világosságára gondol. Mennyivel komolyabb, hozzánk illőbb volt még a régi országház is. S a közönség ott a fejünk fölött, mint valami bolhacirkuszban. Szinte féltem a felszólalókat.

 A középiskolákban még esztendőn át tanítják a retorikát – a szónoklástant –, éppoly kevés eredménnyel, akár a költészettant. Szónokolni éppoly kevés ember tanul meg, akár verset írni. Alig egy-két felszólalásban veszi észre az ember a műgondot, a felkészülést. A nyilvános beszéd – és műfaja – a hétköznapi vezércikk felé züllik. Unalommal hallgatom, szeretném továbblapozni, erre azonban nincs módom, s így lassan nekiingerlődöm. Türelmetlenné tesz, hogy valaki, akinek egy régi szokás jogot ad, hogy engem óraszámra ebbe a padba kössön, nem tartja meg azt a régi szokást, hogy a figyelmemet is lekösse. Ez annál inkább bosszant, minél fontosabb dologról beszél. Irodalomban ezt így mondják: tönkreteszi az anyagot.

 Nemcsak nekem és magának árt, hanem árt az ügynek, az intézménynek, a parlamentarizmusnak is. A forma magával rántja a tartalmat. Megjegyzések, közbekiáltások hangzanak el, már tartalmukban is olyan színvonalon, amilyenen a szónoklat formája biceg. Nincs, ami a hallgatók szellemét tiszteletre keltse és fegyelemben tartsa. A lazulásban nincs határ. Már személyeskednek, már szellemeskednek. Az országos gond iránt a felelősség már ott jár, akár egy bulvárlap hasábjain.

 Ez a beszéd homoksivatag volt, ez a másik kásahegy, a harmadikat a szónok nem ide szánta, hanem a falakon túl, valami országos népgyűlésnek. Az eszmecsere, a tanácskozás méltósága mindinkább szertefoszlik. A lámpalázat hiányolom, azt a megilletődöttséget, amely még is szorítva hatott le keblére. Végre egy, aki nemcsak úgy készült, hogy papírra vetette mondandóját, hanem a feladatot, sőt a hivatást is átérezte. És én – s velem az egész terem – rögtön megérzem, hogy nem csak szavakat mond. Boldog vagyok, hogy végre figyelhetek. Ez sem „élvezetes”, ne is legyen az! Azért vagyok hálás neki, hogy zsibbadó testem egy részének munkát ad, megerőltethetem végre az eszem. Mert ide is dolgozni jöttem.

 S úgy érzem, számot is kell adnom róla.