A komp...

 A komp – mely azelőtt naponta csak három-négy fordulót tett – most szünet nélkül járt. Szállította a visszaözönlő csapatokat. Rendezetlenül, meg-megcsomósodva áramlottak tova az útra úgy, ahogy a komp partra dobta őket. Estefelé a katonák bezörgettek a nyaralókba, hálóhelyet kértek. Vadonatúj német egyenruhát hordtak, de elvétve ha egy-egy törte közülük a németet. A nyolc-tíz házból álló telep lakói egymás nyakára küldték őket, bezárkóztak. Egész nap szemetelt az eső, most szél is kerekedett; december elseje volt. A katonák átmásztak a kerítéseken, az ajtókat, ablakokat rángatták. Izgatott vita hallatszott innen is, onnan is.

 – Unter – hallatszott a felső útról. Szopkóék cselédlánya magyarázott egy kisebb csoportnak.

 A csapat tódult is már le a kis ösvényen.

 – Hier nicht – hallatszott megint –, aber dort…

 A következő házban a katonákat nyaralója felé irányították. Ott csak a két öreg lakik, hely ellenben bőven van: konyha, szoba, veranda. A zaj valóban nemsokára felől hallatszott. A katonák nyilván átmásztak a kerítésen, mert már a lakás ablakait verték. De az áradat csak tartott tovább.

 Az első csoportot K.-ékKozmutzáék is továbbküldték. Fölös helyük valóban nem volt. Máris ott volt újabb kettő vagy három.

  – Szervusz mamka – mondták a család , aki épp akkor lépett ki a házból.

 Újra megindult valami vita. Kenyeret, szalonnát szívesen adnak – magyarázták, mutogatták a sötétben is a háziak, de bebocsátani senkit sem tudnak. Ki tudja, miféle népek – mondták egymás közt.

 Tatárok voltak, krímiek.

 A vette ki belőlük a maga három-négyszónyi orosz tudásával.

 Ő ajánlotta, hogy ezt a kettőt mégis fogadják be. Így veszik meg legjobban az éjszakai nyugalmat: ezzel a kettővel elhárítják a többit. A verandán telepítik le őket.

 A azon aggódott, nem tetvesek-e.

  – Lozs – fordult nevetve a a tatárokhoz, miután értésükre adta, hogy itt hálhatnak –, u vasz nyet?

  – Nyet, nyet – mondta a két tatár. Nemrég fertőtlenítették őket. Elhálnak a kövön is, csak tető legyen felettük.

 Bevezették őket a szűk kis konyhába, ahol az elsötétítés alatt is éghetett a lámpa. Itt derült ki, hogy a rengeteg köpeny, puska, ásó és szíj alatt két gyerek lakozott. Az egyik huszonegy éves volt, a másik huszonhárom. Fekete, ferde szemű, kerek képű mindkettő.

  – I vesa… professzia? – gyártotta találomra a szavakat a .

 Talált.

  – Bjugalter – mondta a fiatalabb tatár.

 Hosszas mutogatás után világosult meg, hogy Buchhalter, könyvelő. A másik gépkocsivezető volt: safer.

  láttak utoljára ellenséget, elesett.

 Ettek, ittak, lehevertek a veranda kövére terített szőnyegekre, már aludtak is. Nagyon jól aludtak, mondták másnap reggel. Ismét ettek és ittak, bor helyett ezúttal forró tejet, megsimogatták a arcát, majd az büszkélkedő megjegyzésére kis tatárkának nevezték, s mutatták, hogy szívesen magukkal viszik, valóban hasonlít az ő apróságaikra. Aztán szívélyesen elbúcsúztak.

 – És a puska! – szaladt hirtelen a konyhába a kis szolgáló. Az este ott rakták le, ott is feledték volna.

  – Daszvidanyie! – kiabáltak fel a kert aljából, a partról.

 – No ha a többi is ilyen volna, akkor nem kellene nagyon ijedezni – mondta az .

 Közben a láthatár apró szünetekkel folyton korgott, olyanformán, mint az üres has, mélyről, tompán.

 A nyaraló jól a hegy derekában épült, ajtajából sokáig szemmel követhették a távozókat. A part üres volt, a komp egyáltalában nem közlekedett.

 A telep lakói előbúttak, egymáshoz átkiabálva tárgyalták az éjjeli kalandot. azt hitték, már partizánokkal van dolguk.

 Délelőtt tíz óra felé széles karéjban és felől egy sereg telezsúfolt csónak tűnt fel, mint valami látványos csónakünnepély. A bent ülők versenyt eveztek. A tó közepének egy pontján – mintha csak találkozójuk lett volna – összegyülekeztek, megálltak.

 Óriási dörej rázta meg a levegőt. A fákról – végig a hegyoldalon – lekerengtek az utolsó, gyér levelek. A dörejt egy másik követte, egy harmadik. Nem messze a parttól a tóból magas vízoszlop szökkent fel.

 – Kézigránáttal ölik a büdösök a halat – mondta valaki a nyaraló fölött vivő úton.

 Nehezen lehetett is mást képzelni. Megszűnt az erős dörej is – a távoli korgásnak engedve át a füleket. Ez már szinte csendnek hatott. Épp csak a csónakok igyekeztek nyugtalanító sebességgel a part felé ebben a különös csendben.

 A végre lement a partra, a műútra. A tavat szegélyező alacsony kőpárkányon épp akkor mászott át néhány borotválatlan katona, az egyik csónak utasai. A többi jobbra-balra apróbb csoportokban álldogált.

 – Mi újság odaát? – kérdezte a .

 – Oroszok – mondta jóakaratú vigyorral az egyik katona.

 Vasárnap volt. A kívül még két férj jött le a telepre, egy mérnök és egy , aki most a kereskedelmi minisztériumban dolgozott. De kivételesen lejött lányaihoz Preszler, a -raktárnok is.

 – Maradunk – mondta , a tengerészkapitány. Fiatal ember volt. Sötét, örmény arcbőre egy árnyalattal világosabb volt, megfogyatkozott alatta a vér.

 – Nincs is már vonat – mondta Szopkó, a mérnök.

 – Nekem pedig akárhogy is vissza kell mennem – mondta Preszler.

 Ott hagyták a tanácstalanul fülelő katonákat, Pettendi villája felé indultak, ott gyülekeztek az asszonyok.

 Az alezredes – a gépkocsivezető társaságában – most is a járművével bajlódott. Személyautója ezúttal kétkerekű pótteherkocsival érkezett. Ezt a fourgon-t kellett még jobban a kocsihoz erősíteni.

 Sajnos, hely már senkinek sem került. Még a sofőr családját is fel kellett venni, s a csomagoknak is kellett a hely.

 – Most mi lesz? – kérdezte tőle gyors beszédmodorával a .

 – Mi lesz, mi lesz! – pattogott katonásan Pettendi. – Először is hagyjatok pihenni egyet. Alig állok a lábamon. Először is megebédelek, az lesz!

 Menésén is látszott, hogy ingerült. A halászcsárda felé sietett el.

 Az asszonyok hangulata nem volt nyomott. Ez a veszély annyi volt még, mint a részegségben a kezdeti kapatosság, az enyhe spicc. Szemük csillogott, tréfálódtak.

 – No a Géza majd megmondja. Itt a Géza!

 – Hol? – Itt, itt.

 A katonák felől valami fiatal alhadnagy közeledett. Bőrujjasán itt is, ott is ezüst rangjelzés villogott.

 – Hogy állunk? Hogy állunk?

 – Mindjárt megmondom – mondta nevetve és körbetekintve a katona –, csak előbb bemegyek az első civil házba, hogy megkérdezzem. Ez a metódusom, de csalhatatlan! Tegnapelőtt a parasztasszonyok már hajnalban tudták, hogy estére elmegyünk. Mi ugyan más rendelkezést kaptunk, de estére mégiscsak elmentünk.

 – De velünk mi lesz?

 – Erre csak egyet mondhatok! Ne féljenek, míg minket látnak. Mert ha baj lesz, minket aztán úgyse látnak! Elsőnek mi megyünk el, innen is.

 A felháborította ez a beszéd. Nevettek.

 Dél lett, délután. A csónakok – változatlan gyönyörű karéjban – egyre jöttek a túlsó part felől. Oly szép látvány volt, hogy a lelket akaratlanul is megnyugtatta. A korgás csitult. A veszély egyre jobban rémhírnek tetszett. A nap is előbújt.

 Még csak a vasúti forgalom megbénulása aggasztott. Nyilván rémhír ez is. Preszler kitartott amellett, hogy mindenképpen útnak indul – legfeljebb visszatér .

 A család elhatározta, hogy vele tart. A hét végén már volt kilátása valami autóbuszra – máson nemigen lehetett volna elszállítani ezt a tehetetlen nagy családot –, ezt most okvetlenül megszerzi; holnap, legkésőbb holnapután már itt is lesz vele. Addig nem történhet semmi. – a – vigyáz a családra. Neki nem tanácsos sem az utazás, sem a mutatkozás.

 Néhányan elkísérték egy darabon a vállalkozókat. A sarkánál, az „orr”-nál vadul vágtató gépkocsi hagyta el őket. Tele volt tömve csomaggal, de megismerte a vezetőt. vezérezredes volt, az aki egy nyári délután a kikötőben oly kínos hangosan kimondta a haza nevét (amelyet a szerint kettesben is csak halkan volna szabad kiejteni), s aki épp a nyáron fejezte be szép villájának építését a rév fölött.

 – A katonák sietnek – mondta valaki.

 A igazságtalannak érezte a megjegyzést. Nyilván posztjukra siettek! S különben is, mit tehettek volna egymagukban? A veszély számukra a legnagyobb. Fitogtatásból vállalják?

 Elérték, elhagyták a kikötőt: hajó már valóban nem közlekedett. Be kell tehát gyalogolni.

 A móló végén egy kis termetű katona állt, kínosan, feszesen, előrevetett lábbal. Épp tán ez az egyenes, kimért tartás mutatta olyan kicsinek. Fegyverét úgy lógatta keresztben a hátán, ahogy a vadászok a dupla puskát. A hirtelen megismerte. Egy kezdő költő, többször is járt nála a verseivel, legutoljára – mikor már egy kicsit túlozta a szívességkérést (még azt is tőle tudakolta, hol lehet egy könyvet megvásárolni) – elég udvariatlanul utasította el a telefonálást a hivatalban. Hirtelen a neve is eszébe jutott. S az, hogy védence volt, különben rokonszenves, törekvő fiatalember. A saját erejéből magánúton rakta le a gimnáziumot, miközben dolgozott.

 – Bogoly … Bagoly úr?

 A kis katona még feszesebb, még szigorúbb lett, erélyesen kapta fel a fejét. Szemöldöke még ráncban volt, amikor már arcát pír öntötte el. Ennek nyomán kisgyermekes zavarodottság. Ő is megismerte a borostás, a bakancsba, viharkabátba, baszksipkába öltözött .

 – Mit tudnak? Mi újság? Hol vannak az oroszok?

 – esett el tegnap… azt mondják. Mi csak itt álljuk az őrséget a semminek estig. Este megyünk tovább.

 Visszajövet a majd felkeresi az őrhelyen, a kikötő várócsarnokában. Addigra tán lesz valami hír.

 S azzal a már futott is és Preszlerék után.

 A remetebarlangok alatt parasztszekér vágtatott szembe velük. ugrott le róla, a szobrász. Épp hozzájuk tartott, megmondani, hogy ők mennek.

 Be se fejezte igen mondandóját, amidőn Preszlerék integetésére megállt valami jármű. Egy autóbusz, ! Preszlerék már benne is voltak; szaladva érte el. Alig tudtak elbúcsúzkodni. A utána lódította a csomagot, jó adag szomorúsággal maradt ott az úton a szürkületben.

  házába mentek, ott voltak a közelében. csomagolt: a váratlan alkalom, egy református pap – jelenleg százados – autója másnap hajnalban indul.

 – Épp csak a külső ajtót zárjuk be. Minek a többit, hogy feltörjék? – mondta a férfi.

 Megállapodtak, hogy a kulcsot az eresz alá teszik. A – ha itt biztonságosabb lenne – nyugodtan beköltözhet, szívességet tesz vele. különben is visszatér néhány nap múlva. Talán el sem megy.

 – Az óvóhelyre vermeltük el a krumplit. Senki sem találhatja meg. Használd egészséggel – mondta .

 A kikötőig elkísérte a , hogy ő is hallja, mit tudott meg a kis költőjelölt. De már nem találták meg. A váróteremben egy más ezred katonái aludtak. A délutániak még alkonyatkor elvonultak.

 – És maguk?

 – Bár már mink is mehetnénk.

 A kikötőtől a révig nem volt vidám az út. Elvétve puskalövés rezzentette meg a vaksötét éjszakát. A az az ostoba szorongás kezdett elúrhodni, hogy utoljára látta a . Ezt az érzést kellett visszanyomnia. „Ha meghal, azonnal meg kell halni nekem is, mihelyt a hírt megkapom. Nem várni, hogy még ezt, azt elintézzem.” Ez egyszerűvé tette a dolgot, némileg megnyugtatta.

 Az út lenti fordulójánál, az „orrnál”, hirtelen megállt, később úgy emlékezett erre, hogy a teste szinte magától állt meg; egyszeriben úgy lecövekelődött, mint a menetelő katonák az „állj!” vezényszóra. Valóban ez a szó hangzott el a vaksötétségben.

 – Állj! Ki vagy?

 – Magyar – mondta ugyancsak szinte önmagától a szája. A szó gyámoltalanul, esetlenül fordult ki a szájából, olyan volt, mintha nem is tudott volna felrepülni, ott maradt a sűrű levegőben.

 – Hova megy? – kérdezte egy másik hang a katonák felől.

 A megmagyarázta. „El lehet odáig menni?”

 – Odáig igen, de onnan már csak hason – mondta ezúttal egy harmadik hang, oktatóan, fentebbről; vezetői hang volt.

 – Csak odáig akarok menni.

 A part fordulójánál a kőkerítés kerek pihenőjében gépfegyverfészek volt ásva – most már ki lehetett venni. A töltények ott voltak felhalmozva azon a padon, ahol azelőtt a szerelmesek üldögéltek.

 – várják őket? – kérdezte a vő.

 – Csak ne mögülünk jöjjenek.

 Végre hazaért. Azzal fogadták, hogy délután, alig néhány perccel a távozásuk után, itt járt autón . Okvetlenül, halaszthatatlan ügyben kell beszélnie a . Holnap délig várja a csendőrüdülőben. Akkor ő is elutazik.

 A az emeleti szobában aludt. A szorongás egy percre megint elfogta. Vegye magához a ? Csak magát nyugtatná meg. De annál jobban megijesztené és .

 Amitől tartott, éjfél után következett be. Félkörben vad zenebonával megkezdődött az ágyúzás. Egyre közelebbről hangzott, mintha rohanó seregek lábdobaja lett volna: erre igyekeztek, mintha már itt is álltak volna a ház körül.

 Rögtön felébredt, de nem kelt ki az ágyból. Mozdulatlanul, a sötétben a mennyezetre szegzett szemmel feküdt reggelig. Ez a próbák éje, a courage de trois heures du matin-é, gondolta, mikor ujja a száraz ajkára, a nyirkos homlokára tévedt. Azon emésztődött; elér-e a , és vissza tud-e jönni? Itt maradhatnak-e addig? S ha már holnap megkezdik a kiürítését? Hova viszi, hogyan mozdítja meg ezt a nagy családot? Egyre bizonyosabban és nyomasztóbban érezte, hogy ráhárul majd a döntés, a vezetés, a felelősség.

 Hajnal felé mintha egy-egy golyó ott robbant volna az ablak előtt. S mögéjük az az állandó – s állandóan közeledő – egyenletes korgás. De aztán hirtelen ennek is, annak is vége szakadt.

 A család meglepő nyugodtan ébredt. A nyolcvanhárom éves, makkegészséges a jó idegzetű nagyothallók tekintetének csillogó kíváncsiságával nézett el jobbra is, balra is a tó felett. (A ház jóval a hegy dereka fölött, kiugró helyen állt.) Számára semmi változás nem volt, nem is készült a tájban: keveset hallott, s úgy látszik, megmondani sem mondtak meg neki semmit. Negyven éve volt nagyothalló. Mintha ez tartotta volna meg. Arcán az ötven-hatvan évesek pirossága (s nem az aggastyánoké), hajában – mely idős korára vált szőkéből feketére – csak a halánték táján csillogott néhány ősz szál. Léptei az évek teltével még gyorsabbak lettek, legfeljebb egy kicsit megrövidültek. Gyönyörű nap ígérkezett. A tiszta kék víz kékké tette a tó felett terjengő ködöt is; ebből kelt ki óriási vörös golyóként a napkorong. A ház élete a szokott zajjal kezdődött: , az idősebb leány korholta, amiért megint járni kezdett, maga végzett valamit. Fájós lábát állandó kenegetéssel és pihentetéssel kellett volna gyógyítania, egy éve már. Itt tartózkodott a kisebbik fiú – – is, a és a . Ők még aludtak. Szerencse volt, mert a volt a legijedősebb a családban; az a fajta rémüldöző, aki félelmének szüntelenül hangot is ad. csaknem egyidős volt a másik . Nyilván most pótolják az éjszakai virrasztást, ha ugyan a dörej nem riasztotta fel őket is. A tizenhét éves, de korához képest igen alacsony kis szolgáló azon tépelődött, el merjen-e indulni a faluba a szokásos napi tejért. A kitolta a verandáról a kerékpárt, felpumpálta. Úgy döntött, hogy gyorsan bekerekezik , úgy hogy kilenc-féltízre már itthon is legyen – húsz-huszonkét kilométer az egész. Elbúcsúzott. Ez az érthetetlen ellágyulás, amikor magához szorította, megcsókolta!

 Egy-két ágyú ismét megdördült a túlsó oldalon, nem is hagyták abba.

 – Nagyon vigyázz, fiam – mondta az . Fájós lábán megbiccenve a lépett, a kézcsókot félszeg öleléssel viszonozta. Szégyellte érzelmeit kimutatni.

 A nehéz kerékpár most remekül gördült. A katonák a orrában már egész jól elrendezték a gépfegyverfészket, gallyal is körülrakták. Hatan, heten voltak, néhány a hegy tövéhez állított guliba-tehergépkocsiból dugta ki a fejét. Az őrszem ugyanis újból álljt kiáltott.

 – Én vagyok az – mondta a –, aki tegnap éjjel is itt jártam. Mi újság?

 Az éjjel az oroszok megkísérelték az átkelést és közt, vagy száz csónakjuk volt. Visszaverték őket.

 A villája fölött a magas parti úton német katonaszállító kocsik álltak. A kikötő előtt szintén.

 A út ellenben teljesen puszta volt. Csak az a tavasz óta ott piszmogó útkaparó gyűjtögette most is kényelmesen az útszélről a sarat a leütött jelzőtáblája mögül. A a nyár elején tőle is tudakozódott lakás után, s azóta köszönőviszonyban voltak.

 – Most lesz lakás – kiáltotta oda a sebesen haladó . Mire az felelhetett volna, már messze járt.

 Már bent is járt . De előbb még egy kis rögeszméjének kellett engednie. Akkoriban már eljutott annyira az orosztanulásban, hogy két kis füzetet teleírt ismeretlen orosz szóval. Maga készítette tenyérnyi kis füzetek voltak, egy-egy gombostű tartotta össze őket a gerincüknél. Otthon hagyja, magával vigye őket? – nem egy indulásánál volt ez az utolsó gondja. Útközben sokszor tanulhatott, például ha várakoznia kellett, amíg valamelyik hivatalban vagy boltban tartózkodott, de épp útközben veszélyt is hozhattak rá ezek a füzetek egy netán való igazoltatás, vagy kivált motozás esetén: nem bizonyítják-e döntően orosz érdeklődését s rokonszenvét? A mostani útra indulásnál csak a sietség küszöbölte ki a tétovázás e szokásos perceit: a füzetek zsebében maradtak. Annál nagyobb erővel jelentkezett az aggodalom: mi történik, ha mégis megtalálják őket nála? Sose volt oly valószínű s oly veszélyes az igazoltatás, mint most, a front közeledtével. Végre is összetépte s eldobta a füzeteket, azonnal megbánva, hogy így cselekedett. De néhány száz méterrel odébb már a megbánáshoz újabb aggodalom társult: eléggé összetépte-e az esetleges áruló bűnjeleket, s elég jól szétszórta-e őket? Az állomásra vezető út kereszteződésénél, ahol a tábori csendőrök minden gépkocsit megállítottak, most is nagy tömeg várakozott, hogy felé valami alkalmatosságot kapjon.

 Hajnal óta egyetlen kocsi sem érkezett lentről, vagy felől.

 – Vonat? – kiáltotta oda a .

 Egy férfi nevetve legyintett.

 – A százados úr nemrég ment el – mondta a csendőrüdülőben a portás. A nagyot lélegezve tolta hátra verejtékes homlokáról a kucsmát.

 – A százados úr most ment fel a szobájába – mondta a portás mögül egy női hang.

 – Az ebédlőben van – mondta az emelet folyosóján a szobaasszony.

 – S az ebédlő?

 – Majd a kislány levezeti.

 A fűtetlen ebédlő három-négy vendége közül egy harminc-harmincöt év körüli, nyúlánk, lengyelbundás férfi állt fel a reggelije mellől a fürkésző körülpillantására. Kezet fogtak.

 A egy pillanatra kiábrándultságot érzett. Mit várhat ettől az embertől? Feje tetején korán kopaszodó, koromfekete hajú, vastag szemöldökű férfi volt, az 1840-es évek székelyes szépségideálja, amilyen a fiatal , a fiatal lehetett. Vékony bajusza alatt és fölött sötét borosta – azt a bajuszt a borbély faragta olyan kackiás vékonyra. A fej is tartással egyenesedett a nyakon. A szemöldök összevonódott, a helyzet komolyságát jelezte. (Mindennek kisfiús kedvességét csak jóval később fedezte föl a .)

 A százados azzal kezdte, miért próbált beleavatkozni oly állhatatosan újra s újra, már a tavasz óta a sorsába. (Ő volt, aki márciusban egyenruhásan s fegyveresen megjelent a szerkesztőségben, a hivatalban, a szanatóriumban, majd a lakáson, mindenütt elsősorban is méltó és érthető riadalmat keltve.) „Egyetlen példány vagy, kérlek, mondta halkan, de nyakát még egyenesebbre igazítva. Olyan értéke vagy a magyarságnak, mint a lispei forrás vagy a , vagy a… Az ilyen értékre vigyázni közkötelesség!”

 Kettőjük közt a távolság ettől még nagyobbra nőtt, a szinte emelt magán egyet kényelmetlenségében.

 Sikerült azt is tökéletesen elintéznie, amire a a felesége útján megkérte. „Mert először is azt kell eldöntened, hogy Ilonkáékhoz mégy-e vagy sem” – mondta. Hosszasan fejtegette mindkét eshetőség mibenlétét. Vagyis kiderült, hogy lényegében semmi sem intéződött el?

 A jóakarat, a megnyugtató férfias segítővágy csak úgy sugárzott róla. Ez áramlott az egy másodperccel tovább tartó meleg kézfogásából is. Elbúcsúztak.

 „Hiába tettem meg ezt az utat” gondolta a , s már állt is fel búcsúzkodni. Most pattant ki az egyetlen realitás. Van még egy hely a teherautón, amellyel a százados egy óra múlva indul. „Nem az enyém a kocsi, de egy jó pajtásom rendelkezik vele. Okvetlenül velünk kell jönnöd!” „A család nélkül nem mehetek”, mondta a . „A majd szorítunk valahogy helyet.” „De azonkívül még ott van az , , a , a , annak a és a , meg a szolgálónk, mind beteg vagy tehetetlen.” A százados azzal állhatatoskodott, hogy a tárgyilagosan kell néznie és kezelnie a beléhelyezett magyar értéket. A kapuban megállapodtak, hogy amint felér, segítéségére lesz a tehergépkocsi megszerzésében, azonnal jelentkezik nála.

 „Teljesen hiába jártam” gondolta visszakerekeztében a . Hátszelet kapott, egyre vadabbul igyekezett előre. Az útkanyar előtt néhány száz méterre, ott, ahol – – –

 A város oly kiáltóan hasonlított a háborús filmek nyüzsgő-bomló front mögötti városához, hogy az utcák hirtelen elhajlásaiban, a sarkok fordulóinál azt hitte az ember, hogy kulisszák mögé kanyarodik, vödröket, létrákat lát, s majd vetítőlámpákat, felgyűrt ingujjú producereket, ennek a bolond zűrzavarnak az igazgatóit. A teherautó hirtelen rést talált az előtte vánszorgó igáskocsik között, s szinte paripaszökkenéssel egy szűk kis utcán át kivágtatott a Fő térre. Még az utcák is olyan keskenyek, zegzugosak és szutykosak voltak, mint az filmek kisvároskáiban. Összeszűkültek? A természet ilyen akarnoksággal utánozza a művészetet, a gép- és pacsuliszagút is? A nem ilyen emléket őrzött . Lekászálódott a sárhányóról, de a vastag csergét a vállán tartotta, be-bevágott ide is a kemény éles szél. Kiszállt a vezető mellől Becski is. Elment, de már jött is vissza.

 – Hát lesz valami nehézség… – még többet is mondott.

 „Most kezdődik”, gondolta már ennyi után is a . Szorongás fogta el, valamiféle émely. Egy hatásvadászó, ezerszer látott, rossz film kezdődik körülötte, amelyből – akárhogy is viszolyog tőle az ízlése – nem tud kilépni. „Itt fognak hagyni”, gondolta az előérzetnek azon a fokán, amely már egyrangú a tudomással. Két repülőgép szállt, szinte futott el a város felett, hirtelen olyan alacsonyra ereszkedve, hogy mindenki megérezte: menekülnek. Még lejjebb szálltak, mintha valamelyik padláson akartak volna megbújni. Itt hagynak az egész családdal, gondolta válla közé húzott fejével a gépek felé fordulva a . Annyira tudta, hogy ott fogják hagyni azzal a tehetetlen hét lélekkel az idegen város közepén, hogy már tudomásul is vette, nem is tiltakozott ellene. Talán ezért is volt sikertelen a könyörgése. Tudta ezt is, s csak olyasféleképp fogott újra és újra a szóba, ahogy a szolga újra és újra elmegy ura parancsára valami kölcsönért, noha maga tudja jól, hogy hasztalan.

 – Az nyolcvannégy éves, az hetven… – kezdte szinte gépiesen, aztán fél óra múlva:

 – Csak a két kisgyereket vigyék el s a két öreget.

 – Tessék kiszállni – mondta a tiszticsizmás férfi; fogva ő rendelkezett a teherautóval; Becski szerint neki kellett volna már egy hete lennie. Még a bútorait se szállította el. Azért kellett lerakodni, hogy először az ő holmiját rakják be. A vezető (szakaszvezetői rangban) és a kocsikísérő őrmester már el is kezdték cipelni a ládákat egy mélyebben fekvő meredek utcából, ahova az autó nem mehetett le, mert fölfele nem bírt volna kivergődni.