A francia Helmeczyek...

 A francia és a mi kortársai voltak; az utolsó francia nyelvújítás évszázadában zajlott le. Azóta a francia irodalmi nyelv alig változott. Ekkor érte el az öröklétnek azt a formáját, amelyet nénje, a latin, elért a még élő : csak remekművekben akart élni, csak azokat akarta szolgálni. Így lett legszebb virágkorában „halott” nyelv, irodalom, amelyet azóta sem beszél egyetlen népréteg sem, hanem csak ír, a világosságnak és a pontosságnak olyan áhítatával, a nyelv törvényeinek olyasféle tiszteletével, aminőt más nép fiai csak a templomban és a törvényházban ismernek. A mi nyelvünk szinte évtizedenként visszahajlik a néphez, anélkül elsatnyul. A francia nyelv megélne már a francia nép nélkül is: hozzá már úgysem nyúlhat senki, fiain is uralkodik számunkra már-már érthetetlen szigorral. elképzelhetetlen, ami mindenütt másutt elég gyakori, hogy valaki nyelvtani hibákkal és hanyag stílussal jelentős író lehessen. Irigyeljük ezt a népet, ezt az irodalmat? Nincs még egy olyan jellegzetesen nemzeti irodalom, mint a francia, de gyökerei – mint némely délszaki növényé – igazánból a levegőből táplálkoznak. Abból a tapinthatatlan s csak lélekzettel érezhető valamiből, ami . Egy irodalom, amely ahelyett, hogy tápláló erőt kérne az anyaföldtől, maga ad neki.

 Fontosabb nekik a valóságnál az eszme, az élménynél a megfogalmazás: a szobor fontosabb, mint a kő. A múzsák hálája, hogy mégis ők fogtak meg legtöbbet a valóságból.