A divat végén a munka előtt

 A parasztdivat napjai meg vannak számlálva. A lelkendezés, a szép vásár még zajlik, de a jó ösztönű ember érzi, hogy az egész vége felé jár, a portéka java elkelt, a zengő rikácsolás már nem a szívből jön. Az érdeklődők másfelé tolulnak; s onnan másfajta hangokat hoz a szél. A fül egyelőre csak mormogást észlel. Mi volt ez: máris „büdös paraszt”? Nem, még csak „önző paraszt” volt. De egy perc alatt felzenghet az új kórus. Nem árt, ha felkészülünk rá. Ijedelemre nincs okunk, sőt bevallom, hogy én némi reménnyel nézek a fordulás elé. Olyasfajta dolgot várok tőle, amit ezúttal is az „eszmék tisztázásának” nevezhetnénk, ha nem fejezhetnénk ki ugyanezt szemléletesebben azzal, hogy csak az a bizonyos valami fog elválni a májától. Magunkra maradunk, az bizonyos.

 Máris magunkra maradtunk, csak egy okos pillantást kell vetnünk a jelekre: a meglevőkre és a bontakozókra.

 A parasztdivat, a népiesség – mint minden társadalmi tünet – először az irodalomban jelentkezett. Nos az irodalom ma új jeleket mutat. A kezdő költők beszüntették himnuszaikat a paraszti szfinxhez s verseiket a bokorugróan pattogó magyar ütem helyett nagyrészt a régi görögök bonyolult mértékeire szedik. Az új költemények a kedves népi nagyanyák meztelen lábbütykei helyett színes madarakról, halkan csónakázó félholdról, kéményen guggoló boszorkányról szólnak, vagy arról, hogy költőnk nem ülhet pálmafák alatt. Csiszolódnak úgynevezett őstehetségeink is. Népdalt hovatovább csak ír, meg én, mert én már nem igen értek máshoz. Ne legyintsünk, hogy ezek csak versek. A vers fürge tartalma éppúgy megmutat valamit, akár a hőmérőé.

 Éppígy finomodnak s alakulnak prózaíróink is. A kemény vád még egyre harsog, hogy falukutatóink miért nem mentették meg a hazát, de az ember egyre hasztalanabbul keresi, hogy kire is vonatkozik a vád. Vannak még falukutatók? Tavalyelőtt még seregnyi volt belőlük. Alig merek utánuk nézni, mert ha megolvasom, legfeljebb kettő-három maradt. Emlékszünk arra a különös összetételű dicséretre, amellyel a haladó polgárság, de még a munkásság hivatalos közleményei a falukutatók munkáját méltatták: a hangszálak trillái közé fogcsikorgatás vegyült. Mindenki érezte a gyanús dühkeltette csikorgást, de kinek volt bátorsága leleplezni és szembeszállni vele? Már csak a csikorgatás hallatszik, egyre türelmetlenebbül. fizetségül a zsidóbérencség vádjába nyomták, azért áll, mert félreértésből várospártinak hiszik, csak egy rossz mozdulatot kell tennie, hogy az ingerültség kiröpítse az irodalomból, abból, amit a közélet előcsarnokának gondol, helye csak a -ban biztos. Ősmagyarjaink gondja a vérképlet, s hogy minél pontosabban utánozzák mondatfűzése után most már . Humanistáink szív szerinti egységfrontja nem a -szagú parasztság, hanem a nemes konszolidáció: és a zsidó bárók felé húzódik. A parasztság, ha józan szemmel körülnéz, úgy áll mint az ujjam.

 S mindez alá a régi keletű indulat alá odatol a történelem egy hamis, de csak nehezen leleplezhető alapfélét.

 A szükségszerű élelmiszerkorlátozások a műveletlen polgári tömegekben bizonyosan azt a hiedelmet fogják felébreszteni, hogy az őstermelő parasztság bőviben van az élelmiszernek – miért nem ad többet? Ki magyarázza meg e tömegnek, hogy a mezőre ballagó tehéncsordához vagy disznócsürhéhez a falu nagy részének semmivel sincs több köze, mint a portájának? Én nem hiszem, hogy olyan batyuzásra sor kerülhet, mint az 1914–18-as háború s aztán a forradalmak alatt: a szervezettség most pontosabb. De ki magyarázza meg a való igazságot még a munkásságnak is, ha valóban lesz ilyen tünet, vagy legalább szándék arra? tudom, hogy a környéki „parasztok” máris hamisított s ráadásul méregdrága tejet csempésznek a városba, épp a proletár külnegyedekbe: a tej rossz, a gyerekek megbetegednek tőle, a káromkodás a parasztokra vág, válogatás nélkül. Ki világítja meg, hogy micsoda ősi igazságtalanság utójátéka az ilyesmi, ki mutat rá az igazi bajra és ellenségre? Akkor, amidőn egy indulat, az elején jellemzett, már amúgy is ugrásra kész?

 Ne áltassuk magunkat. Mindnyájunknak szívből kell kívánnunk a parasztság és munkásság testvéri összefogását, de ne áltassuk magunkat azzal sem, hogy ez is csak érzelem és kimondás dolga. Súlyos és bonyolult kérdés ez, mint minden, amit már nemcsak a gondolat, hanem a változó valóság is alakít.

 Épp az egyezség érdekében kell számot vetnünk azzal, hogy magunk vagyunk, s még inkább magunkban leszünk. Fel kell készülnünk tennivalónkra: a mi ügyünket csak mi oldhatjuk meg, saját területünkön. Ha valaha lehet, most lesz szükségünk igaz helyzetismeretre, éleslátásra: paraszti öntudatra!

 Nem lepődnék meg, ha valaki azt mondaná, hogy túlságosan sötét képet festettem a parasztság mai helyzetéről. Szántszándékkal nem voltam kíméletes – a ködképekkel nekünk kell végeznünk. De hová kell tennem, hogy társadalmunk minden rétege ilyen helyzetben van. Erőnek a jele tehát, ha elsőnek épp mi tisztázzuk a helyzetet. Előbb a magunkét, s aztán a másokkal közöset. A divat véget ért, s holnap épp visszájára fordulhat. Addigra minden utat világosan kell látnunk. Az lesz erősebb, aki messzebb lát. De erről majd máskor.