A nemzettől életemben...

 A nemzettől életemben egyszer kértem valamit. Most húsvétkor jártam, jóformán csak annyi pénzzel, amennyibe az utazás került; az olcsó szállástól függött, hogy két napot tölthetek-e , vagy egy hetet. A pályaudvarról egyenest a mentem, a fogyatékos olasz tudás okozta tévelygés, a meleg – takarékosságból csomagom egy részét is rögtön magammal cipeltem – eléggé kifárasztott. Bemutatkoztam, sőt névjegyemet is átadtam. Jó fél óra tellett, míg sor került kérésem elintézésére. Ilyen kereken kevés helyről tették ki a szűrömet. „Az – hallatta megbízottján át szavát a nemzet – magyar tehetségeknek van fenntartva; nem szálloda.” Ezek után nem kell bizonyítgatnom, hogy a kapuban tulajdonképpen megkönnyebbülést éreztem, olyasfélét, mintha valami fenyegető természetfölötti jelenséget úsztam volna meg ép bőrrel, s lelkemben nyugodtan, majdnem vidáman tekintettem vissza a szép vasrácson át a klasszikus udvarra, melyen ifjú és kövér papok siettek át, s fehér köpenyben egy szobrász, aki már szőke szakállában is művészetet hordozott. A valóságra való figyelmeztetés annál inkább megfogott s szinte felüdített, mert olyan biztosan mentem arra a helyre, mint aki haza megy. Haza is érkeztem.