Úgynevezett váratlan eseményeivel

  Úgynevezett váratlan eseményeivel a világ annyiszor meglepett, hogy végül tennem kellett valamit nekem is. Unom a mumusokat. Feleletem a lehető legsértőbb. Tudomásul veszem a tényeket, bólintok; nem szállok vitába; ahogy az elmebetegekkel sem. Azóta van így, mióta rájöttem, hogy a legkisebb ítélet megokolásához mennyi tényre is volna szükségem, mennyi adatra! Az angol minisztertanács egyetlen döntése igazi okainak megértéséhez legalább ötven gyarmati, pénzügyi és politikai szakkönyvet kellene elolvasnom. Ötvenet? Legalább ötszázat, mert hisz múlt is van. S ez sem volna elég. Ismernem kellene az úgynevezett egyéni szempontokat is, azaz az előadó kedélyállapotát, illetve kedvese kedélyállapotát a történelmi tanácskozást megelőző estén. Vagyis az összes elképzelhető indítóokot. Azután kellene csak kutatnom, hogy a sok között melyik indított valóban. Ezt azonban nem teszem. Sajnálnám az időt is, de legfontosabb, hogy kedvem sincs hozzá.

  Szükségem sincs rá. Félretolom a roppant anyagot, s az ismeretelméleti ítélet helyett egyszerűen erkölcsi ítéletre szánom magam. Nem az ok és okozat, hanem egyszerűen és rögtön és minden magyarázat nélkül a jó és rossz viszonya érdekel. Ennél nagyobb veszély nem fenyegetheti a politikát.

  – Vad hírek szálldosnak. A kifejezést nem képletesen veszem, hanem valóságosan, a költők tárgyilagosak; e bombasztvilágban már csak ők ragaszkodnak a tényekhez, a betű szerinti értelemhez. A szálldosó és keringő hírek nekem igazi vadak, olyan valóságosan, mint egy raj keselyű, vagy egy falka tigris.

  Így rakják puha talpaikat a kávéházi asztalok között, így gubbasztanak az utcasarkon, az újságárus polcain, aki mintegy az ápolójuk és etetőjük. Láthatóan nem tart tőlük. Közönyösen nyújtja át a legvérengzőbbet.

  Én sem félek e vijjogó ragadozóktól: régtül tudom, hogy létüket nekünk köszönhetik, lelkünkből, illetve májunkból táplálkoznak, akár idejében. Ha csak egy hétig férfiasan kitart, s ha mással nem, hát arcfintorral vagy énekszóval elűzi a sast, a sas beledöglik. De nyilván is kellett a madár, kíváncsi volt rá. Hírt várt, sziklai magányában.

  Nem vagyok kíváncsi, a konokan le-lecsapódó vadaknak ezért nincs hatalmuk rajtam. Ismerem őket, legsűrűbb rajukban is közönyösen járok, sőt unatkozva. A legvadabbak is, amelyek az imént még bömbölve nyargalták be a várost, alázatos kutyaként lapulnak előttem, akár az oroszlánok a szent állatszelídítő, barlangjában. Eszükbe sem jut, hogy lelkemhez nyúljanak. Mert lélektelenül, azaz minden lelki emóció nélkül kezelem őket? Munkám van velük.

  E munkát szeretem, s nem őket. A munka korán kezdődik. Naponta hajnalban kelek, hajnali öt órakor, s ez tetszik nekem: a munkát valóságos, testi munkának érzem. Az üres még csak a pékek járnak, a úgy gőzöl, mint egy legelő, oly hitelesen legelőmód csillog, hogy kedvem volna tülökbe fúni még alvó barátaim, , háza előtt: az márványcsempéivel valóban egy óriásira nyúlt fürdőszoba, csak én tudom, hogy üde is tud lenni: frissen húz át rajta a reggeli dunai szél: az üres úgy haladok keresztül, mintha egy falusi bürün igyekeznék kapálni; nem csodálkoznék, ha az elnyújtott bőgés nyomán az mögül nem gépkocsik, hanem tehenek tűnnének föl. (Kétszer már ez is megesett.) A még magányos főúri kert, költségre való tekintet nélkül egyedül az én számomra fenntartva. Lassítok, kiélvezem, ha már annyiba került. Aztán fölmegyek a hírekhez, egy hatalmas, még teljesen üres palota legfelső emeletére.

  A hírek egy szobában várnak, már türelmetlenül. Úgy lépek be közibük, mint hajdan az eszeveszetten sivító, moslékleső malacok közé: erélyesen és undorral.

  Összeszedem az asztalon, a széken, a polcokon bömbölő lapokat; osztályoznom kell őket, ki kell belőlük vonnom a lényeget, hogy abból nyolc-tíz oldalnyi emberi táplálékot készítsek. Éles szem, gyors kéz szükséges ehhez. A hírek szemérmetlenül kelletik magukat, van amelyik előző este óta üvölt s már rekedten piheg; van, amelyik maga is tudja, hogy egész éjjel hazudott (egy elevenebb hír üvölti a szemébe), s most ráncosan lapít.

  Kék ceruzám van, a kiszemelt hangoskodókra kisebb-nagyobb kört vetek; ettől egyszeriben úgy megjuhászodnak, meggyávulnak, mint a liba az orrába fűzött karikától. Már gyerekjáték vezetni és terelni őket. Mire arra kerül a sor, hogy diktáljak (leleplező szó), már úrnak érzem magam, unatkozó és szolgáit mélységesen megvető diktátornak, mint, remélem, minden diktáló. A világ fölé kerülök, akarva-akaratlan lenézem a világot: csak így nézhetek rá. Mint a vadász a szalonkákat, a halász a pontyokat: elejtett ragadozóimat gyakorlott mozdulattal fűzöm fonálra, közömbösen, sőt kegyetlenül. Szégyellem bevallani romlottságomat? A legtündöklőbb országlót tőlem a szerencse és a guta egyformán kerülgetheti, sőt érheti: mennyi munkát adnak, csak ez érdekel, akár a koporsócsinálót. A munka érdekel s nem a világ, ez a nagy titkom. Hogy adhatnám tovább?

  A munka – még ez is – megóv, fertőtlenít. Fél tizenegy, tizenegy tájban fáradtan, kifacsarva, üres aggyal, úgy lépek ki az utcára, mint egy fürdőből, mint birkózó a versenyzőteremből. Legyőztem, levetettem, sőt elvetettem valamit; a nap hátralévő részére ember vagyok. Lassanként összeszedem magam. Meg tudom csinálni, hogy civil legyek, független a földtől. Elvégeztem a munkát, amelyért a társadalom kenyeret ad, nem volt könnyű munka. De én is hasznát látom: nyugodt vagyok. Úgy gondolok elmúlt dolgomra a hírekkel, mint este a földműves a földre, amelyet kigyomlált. Illetve úgy sem, egyáltalában nem gondolok rá, ahogy a földműves sem törődik már a rendbe tett szénával. Egyszerűen, békésen csak élek, fáradságomat élvezem.

  Megtörténik, hogy szórakozott tekintetem a társasgépkocsiban rátéved néha szomszédom hírlapjára, s csipegetni kezd… De még idejében eszembe jut, hogy hisz ez munka nekem, pénzt kapok érte, havi kétszázötven pengőt, majd bolond leszek ingyen különórázni, – s riadtan és önzőn fordítom el fejemet a világtól is. S a véres hírek megsápadnak. A recept, azt hiszem, követhető. A munka mindennek leleplezni a lényegét. Bajunk az, hogy kevés munkánk van a világgal, ritkán nyúlunk két kézzel bele. Bármily meglepően hangzik is: nincs közünk hozzá.

  Képtelen vagyok ellenséget teremteni magamnak. ma elmondta – mint illusztrációt egy lélektani jelenséghez –, hogy nemrég társaságban röviden aljasnak nevezett. – Tehetsége, úgy látszik, van – mondta rólam –, de embernek aljas. jártunk, egy percre meg kellett állnom, hogy föllélegezzem a megkönnyebbüléstől. Tán ha megfordítva hangzik az ítélet, lever, így – nem tudnám pontosan megmondani, miért – majdnem hízelgően érintett, felszabadítóan. Először azt hittem, hogy a rokonszenv kötelezettsége alól szabadított fel, s ez esett jól; iránt ifjúságomban rokonszenvet éreztem – viszonzás nélkül, ezt is éreztem. De nem. A fürge lélek sokkal bonyolultabb úton lelt – egy szempillantás ezredrésze alatt – vidámító kielégülést.

  Hogy mit lelt, arra csak későbbi dörmögése során jöttem rá, mikor már falatonként rágta a zsákmányt, mintegy óljába vonulva, mint az eb – miközben én a beszélgetést majdnem elménckedésre frissítettem.

  – Ha senki az égvilágon, de hálával tartoznék nekem – szóltam -hez. Nem csupán az ingyen nyújtott rokonszenvért. Mással szemben tán voltam figyelmetlen, közönséges, önző, vele – a rokonszenv állandó működésén tudtam ellenőrizni – mindig előzékeny s készséges voltam. Hopp, hisz pénzt is adtam neki! Én hívtam ki , megérkezésekor én fizettem közös lakásunkat, elirányítottam, hogy megélhetést találjon. Egymás után öt-hat kép is elém ugrik, ahogy felkeres – egyszer éjszaka – és segítségemet kéri. Boldogan tettem meg mindent, boldogan, hogy viszonzást már akkor sem várva, saját érzelmemet élvezhettem, az action gratuite valóban nem mindennapi kéjét! Mit is adhattam neki, mennyit is? Nem vagyok jó számoló, de a munkára pezsdült lélek egy villanás alatt elém dobja, hogy kamatokkal, sőt kamatos kamatokkal együtt öt-hatszáz pengőre rúghat most az az összeg, melyet részletekben akkor adtam neki. Ez nem csekélység. Magam még nagyobb nélkülözésben éltem, mint ő, könyvkötésből éltem, tanításból; akkoriban egyszer nyáron zsákot is hordtam, jól emlékszem, mert elájultam. előbb tért haza, mint én. Attól fogva igen ritkán láttam, utaink úgy elváltak, hogy ártalmára készakarva sem lehettem volna. Külön világban éltünk. Közben ő gazdag lett (igen vagyonos nőt vett el), soha egy fillért sem adott vissza.

  Ezt mondtam -nek, nyugodtan; tudom, hogy szavaimat nem védekezésnek veszi; vádnak sem. Folytatnám, de közbeszól:

  – Akkor világos. Ezzel fizetett, ezzel a rágalommal. Ezt a véleményt ejtette csitítóul a lelkébe, amikor az szemrehányást dörmögött, hogy az adósságot mégis rendezni kellene. A kötelezettség, talán csak a hála kötelezettsége alól azzal mentette fel magát, hogy érdemtelen vagy a hálára, rossz vagy, szóval aljas vagy. Érdekes volna a fogalom fejlődését vizsgálni, amíg ebbe a szóba torkollt, – miért épp ebbe? lelke miért épp ettől nyugodott meg? Különben csodálatos, hogy a lélek milyen gyorsan megalkuszik, milyen kevéssel beéri.

  – Már az, amelyiket nem nevelnek igényre –, szólok most én közbe, mert a magyarázat nem elégít ki. Nagyon anyagiasnak találom.

  – Mert anyagias lélekre érvényes.

  – Szóval lelkét csak pénzzel lehetne megváltani?

  – Feltétlenül. Az a pénz a szívén át ment a zsebébe, azon át jöhet csak ki. Ha például ki kellene izzadnia, egész bizonyosan megkönnyebbülne. Szíve mélyéig átérezné a penitenciát, minden pengő egy-egy buzgó miatyánk lenne; megtisztulna! Mindent elfeledne, még meg is szeretne. Ha keresztény vagy, még holnap írsz neki, utóiratul esetleg egy ügyvédi felszólítással. Légy könyörületes! Én ugyan utálom őt, de a kísérlet! Hogy viselkedik a veszendő lélek, mentés közben?!

  – A lélekkel csak isten kísérletezhet. Nem írok neki; talán róla, hogy magára ismerjen? Ezt sem. A magyarázat rossz, az eredmény is az lenne. a látszat ellenére is igaza van.

  – Elismered, hogy valóban…

  – Várj csak. Mikor , még egész zöldfülű korunkban összeismerkedtünk, ő – nem tudnád elképzelni – lángelmének ígérkezett. A süvölvény írócsoportban messze ő volt a legkülönb; valóban az volt. Minden képessége megvolt, hogy nemzedékünknek költő vezére ő legyen. Csak… csak épp az írással volt baj. Mindig azt éreztem, valahol egy izomszálacskát kellene elvágni a fejében, s ömlene belőle a remekmű. Olyan volt, mint egy mátyásmadár, melynek még nem vágták fel a nyelvét. Ma is ilyen. Én akkoriban bekecset hordtam, s látszani csak az látszott a menésemről, hogy nemrég még csizmát hordtam. Hallgatag voltam, félszeg – ismered a vidékről felkerült nyurga kamaszokat, akiknek magatartásán épp a szalonokban látszik meg legjobban, hogy fél lábbal még valami bedőlt kiskapu előtt állnak. Igazságtalanul, de kétségbeejtően butának éreztem magam, s az sem vigasztalhatott, hogy abban a korban az elmebeli képességeknek ez a legremekebb jele. Olyan tömören, töményen butának tudtam minden porcikámban magam, mint a tuskó azt, hogy mindenütt fa. S ezt úgy árasztottam magamból (fülelésemmel, mások véleményének tiszteletteljes meghallgatásával, szomjas tekintetemmel), hogy mindenki elfogadta. Egy életre persze, mert az ifjú agy mindent egy életre jegyez még fel. Az ifjú óriások, azt hiszem, csak szánalomból tűrtek meg maguk közt. Most már érted?

  – Kezdem.

  – Szóval a zsenialitáshoz csak gyönyörű szőke haja maradt meg. A Sors becsapta, tudatosan, álnokul, aljasul, ez a szó rá. S aljasságát velem példáztatta.

  – Szóval irigység vo…

  – Hogy lehetsz ilyen bárdolatlan! igaza van: igazságtalanság érte; csak éppen nem az én részemről. Iszonyúbb büntetést nem tudok elképzelni annál, midőn isten valakibe beleojtja egy hivatás minden kellékét, költők esetében – mint mondtam – a merészséget, az öndicsőülést, a már-már szemérmetlen kérkedést, mindazt, amire egy lángelmének a próba után joga lehetne, csak épp a képességet feledi ki. Mesterségemhez tartozik, hogy kezdő írókat fogadjak, kéziratokról azon melegében ítéletet mondjak. Tudatában vagyok a roppant felelősségnek: sorsokat mérgezhetek meg egy helytelen szóval. Minden alkalommal magam is izgatottan szorítom meg az izgatottságtól átnedvesült, remegő kezeket, amelyek aztán kiterítik elém – mintegy béljós elé – egy-egy ifjú élet zavaros jövendőjét. Tettem szert némi tapasztalatra.

  Két sürgönypózna látszik. Mindegyik tetején egy-egy szelíd felhő ül, békésen, alig-alig moccanva, mintha beszélgetnének egy hosszú út után. Csak farkuk lebben meg néha-néha, mint a szunnyadó halaké.

  Egy harmadik kis felhő a bokrok alján szaglász ide-oda, mint egy macska, illetve mint egy macska visszajáró szelleme, mert tejszerűen átlátszó, mögötte túlvilági fényben csillognak a harmatos gallyak. Hajnal van. A toronyból, mely oly közel fekszik a szállodához, hogy innen a harmadik emeletről szinte át lehetne lépni a harangokhoz, négy tompa ütés hallatszik, aztán egy-két perc múlva hat kongatás. Az idő nem siet.

  Lassanként az utas is megbarátkozik a gondolattal, hogy nem kell sietnie. Hova is sietne? A kalapácsütés, a szekérnyikorgás, a tejeskannák zörgése arról ad hírt, hogy a hetipiac legfeljebb egy óra múlva kezdődik meg a templom és a szálloda közötti parányi téren. A percek nem sürgetnek. A falu felett már csak egy-két ezer méterre a hely, ahol a legmagasabbra lehet jutni. Az utas végigmegy a folyosón, aztán hátrahajtja fejét az ágyban, megnézi az éjjel-nappal egyforma fehérséggel világító hegycsúcsot. Semmiről sem késik el. Lenyúl a padlóra, ahova tegnap este munkáját ejtette. Fölveszi a munkát és horgoló asszonyok türelmével folytatja. A munka időtlen. Az utasnak -t kell magyarra ültetnie. Az időtlen munkáknak kijáró tisztelettel és kényelemmel kötögeti egymáshoz a klasszikus vers szabályos sorait, s mire a torony szinte unalmában ismét kongat egyet, az utas már rég korában vándorol, illetve hever széles ágyán.

  A csillagok forgása is személyes ügyem, mihelyt szabálytalan.

  Minden az égvilágon, mihelyt kilép a saját köréből és zavarja az enyémet. Milyen tárgyilagosan tudtam nézni a történelmet, illetve a történések hozzámig fodrozódó sorozatát. Hovatovább , sőt a -féle számról is személyi megjegyzésem lesz, alanyi, lírai. Nemcsak nekem, hanem a kereskedőknek is. Őket a tárgyi világ lázadása oktatja ki arra, amire a költőket a gondolatrendszerek és a lelkiismeret állandó lázongása rég megtanította, hogy a világismereti módszerek között még mindig a költészet a legmegbízhatóbb, a legreálisabb: leginkább elevenbe vágó.

  Milyen szép baráti viszonyok alakultak ki a még izoláló 18. században, a zsarnoki 16.-ban, aztán még előbb, a hadi táborokban. Hát még a börtönökben; Szilágyi és Hajmási történetében az a megható, az a tragikusan magasztos, hogy ez a két kitűnő jó barát annyi esztendei testvéri hűség után egy csip-csup női ügyön különbözik össze, a szultán leányának szerelmén. Ez az örök irodalmi újdonság is benne, mert hisz a költői képzelet, mióta világ a világ, azt tanácsolja, hogy a szóra sem érdemes előéletű Helénákért nemcsak két-két férfiának, de nemzeteknek is illik dulce et decorum torkon harapniuk egymást.

  Ahogy ritka az olyan ember is, mint…, aki gavallér mozdulattal s mintegy borravalóul a leveleire mindig húsz-harminc fillérrel több bélyeget ragasztott, oly kitűnőnek s áldásosnak találta a posta intézményének szolgálatát…

  Tanulmányaimmal nem sok szerencsém volt. Jószerivel kettőt írtam. A -ra a válasz egyszerre kiáltott ki hazaárulónak és antiszemitának. A katolikus irodalomról közölt fejtegetéseimmel tán csak azért nem rántottam helyi egyházi átkot a fejemre, mert protestánsnak s tán túlságosan ifjúnak néztek: a röviden taknyosnak nevezett. Kevés a tárgyilagosság – várjunk, s valóban jobb időkben hittem.

  három oldalt írtam. A az első héten felugrott három ívre, nem csodálkoznék, ha egy hét múlva a harminc felé járna: az eleve megírt ösztökélő előszó így fiadzik alkotást. A mű kollektív alkotás, tíz-tizenöt munkatársa közt szépen megfér a fajvédő magyar a fajvédő zsidóval, hangjuk után teremtett lélek nem tesz különbséget köztük. A mű természetesen nem szól, nem is az én állításaimról; a magyar bírálat helyzetét tükrözi. Ezért szeretném most a zárószót is megírni hozzá.

  Hogy mit jelent egy nemzet szellemét „vas-bilincsbe” verni, azt könyvének mondatain érzem. A mondatok stílusán. Az író jól gondolkodik, jól fogalmaz, de mondandóján újra meg újra „szlovákizmusok” csörrennek, emlékei annak az elbarbárosodásnak, amelybe nyelvünk az elmúlt húsz esztendő alatt a került.

  A középosztály a gatyát, azokat a gyönyörű rojtosokat szereti a parasztokon, s fájlalja, hogy azok lassanként elhagyják. A természetes az volna, hogy ha annyira szereti, hát ő vegye fel.

  Az emberi szellem korcsosulása ott kezdődött, mikor azok, akiknek szenvedélye a gondolatok és érzelmek közlése volt, a legszigorúbb asclepiadesi formáról áttért a hexameterre. Lustultak, kényelmesedtek s ezzel szellemük is ellustult. A gondolat olyan, mint a ménesből kifogott csikó, ha nem tartod szorosan a gyeplőt, félreugrik, sőt kirúg. Másfajta gondolattal, olyannal, amely kezdetben nem rúgkapál s nem veszélyezteti még a testi épségedet is, foglalkoznod sem érdemes.

  Szívdermesztő gondolat: és ha az emberek azért fordultak el a szabadság gondolatától, mert nincs szükségük rá?

  Képkiállításról kijövet mindig festő szeretnék lenni, színházból távozóban színész. Egymás után két délelőttöt bíróságon kellett töltenem; őszinte vágyat éreztem arra, hogy jogász legyek, ez a szakma is elbűvölt. Az elmejáték bűvölt el benne, a mesterség elemeinek öncélú, majdnem azt mondtam, hogy a valóságtól független, majdnem művészi kapcsolódása. Emberi, vaskos, idegeken érzett igazság birtokában léptem be a szentelt csarnokokba, ezt akartam előadni. A jogászok rögtön leintettek. Három csoportra oszoltak; azokra akik az én igazamat védték, azokra, akik támadták azt, s végül azokra, akiknek az előbbiek vitáját tárgyilagosan el kellett dönteniök. Egymással szemben álltak, de velem is, valamennyien. Így álltam köztük, mint három egymás felé helyezett tükör között; előbb zavarodottan néztem gesztusaik és gondolataik röpdelését, munkájukat az igazság elővarázsolása körül. A nyers, parlagi anyagból, amit én hoztam, az igazság úgy jelent meg, mint egy parnasszista költemény, légneműen, desztilláltan; érezni lehetett, hogy megteremtődésében a tudás, a szabály a fontos, a hogyan lényegesebb, mint a mi. Mondom, leintettek; nem is bántam, védelmemre úgysem tudtam volna nekik valót felhozni. A bűnt verssel követtem el. Mentségemül konokan olyasmi forgott a fejemben, hogy ha netán elkövettem is valamit, nem én vagyok az igazi bűnös, felbujtásra cselekedtem. Az iskolában engem arra tanítottak, hogy a költőknek a Múzsa súg. Valóban súg, erről később magam is meggyőződtem. Épp az egyik inkriminált verset is úgy súgta őrülten hadarva, két perc alatt; alig győztem jegyezni egy újság szélére, miközben még társalognom is kellett, mert épp villamoson utaztam. (Ezért nem is becsültem; évekig hányódott, s a kötetbe költői akaratom ellenére technikai okból került, szinte úgy lopakodott be, az utolsó pillanatban.) No de, hogyha a Múzsa súg, akkor ő is felel, én semmi esetre sem. Még akkor sem, ha véletlenül mégsem súg, vagy rosszat súg, mert akkor meg az iskolát kell felelősségre vonni, az beszélt rá, hogy komolyan vegyem az ilyenfajta éteri pletykálódást. Nem ezt mondtam el. Hogy mit mondtam, azt nem ismételhetem meg, mert a bíróság – nyilván érezvén az egész kérdés kényességét – zárt tárgyalást rendelt.

  Aztán elítéltek.

  Még az életemre is ügyeljek? Különb és sürgősebb dolgaim vannak. (Melyekre eddig is rááldoztam életemet, melyek tehát a jövőben is fontosabbak az életnél – annak előfeltételei, céljai, ürügyei.)

  Köszöntelek, művészet. Elsősorban azért az irányításért, melyet az úgynevezett élet dolgaiban is adsz. Bízom benned. A polgári törvénykönyvben gyakran tétovázom, kétely fog el. Ha egy sorvégi szó rímképpen egy társadalomellenes, vagy akár erkölcsellenes szót követel tőlem: nem tétovázom odaírni. S ha leírtam, s alája odaírtam a nevemet: nem tétovázom polgári mivoltomban sem vállalni.

  Köszönetet mondok, művészet. Az öröklét nem érdekel. Köszönöm, hogy visszafelé évezredeket tekinthetek át és érthetek, köszönöm, hogy jóvoltodból ezt a testre szabott életet megsokszorozhatom. Csak hálából gondolok az eljövendő ezredévekre. Hálából ügyelek arra, hogy alakom azokban épebb legyen, mint a földön engedélyezett életben. Csak becsületemre vigyázok. Ez a mi falunkban egy jelentésű, egy jelentőségű a hírnévvel. Hírnevemet csak így ápolom. Ez nemcsak megnehezíti, de a szellemiek valami különös féltékenysége folytán szinte megtiltja, hogy életemre vigyázzak.

  A vonat átjött a határon, papírt veszek elő, gyorsan leírom, amit a külföldhöz szokott szemem idehaza újdonságnak talál: egy tagban álló gyönyörű szántó; két hatalmas mezítelen láb a tábla szélén; hosszú, lágy dombsor, mint egy nyújtózkodásra leheveredett tehéncsorda; aszott fű; akác; gaz az út árkában; a kalauz vállára kerek fej került; falka hangos beszéd a folyosón; alig valami virág ( jövök); négyökrös szekér; egy úr az étkezőkocsiban, akiről rögtön mindenki megtudja, hogy képviselő; napraforgósor; mezítlábas gyerek; fátlan utca; nemesi pecsétgyűrű; olyan művészettel felrakott kazal, aminővel másutt a katedrálisokat rakják; gémeskút és megint meztelen láb és végtelen egy tagban fekete szántó; elhanyagolt vetés; silány kukorica; rongy; szava: „ne olyan hangosan, meghallják.”

  Végső feladatul egyet érzek: visszahelyezni az irodalmat arra a polcra, ahol a múlt század negyvenes éveiben állt. Erre egy folyóirat is képes. Néhány szóban el akarom mondani e feladat állomásait, vagyis az első fél évben az értékesek tömörülését, s a méltó emberi hang megteremtését, a másodikban e hangon a nézeteltérések – nem kiküszöbölését, hanem a tisztázását, az arcvonal felsorakoztatását az elveszett tartományok felé –, de jóformán egy szót sem kell ejtenem a gyönyörű tervekről, mindenki azonnal ért mindent, s ráadásul természetesnek is tart. Miért ne sikerülne? – kérdik. Nem akad senki, aki elhittségnek vélné, hogy irodalomnak ilyen komoly hivatása lehet; hogy e mostani század derék eseményeire egy nemzet szellemisége úgy készüljön, mint a múlt századi, a maga titkon érzett fordulójára. Saját szavaimnak alig van gyanakvóbb hallgatója nálam – elcsodálkozom, miért szűnt meg itt oly váratlanul az az állandó belső ellenőrzés, híres mértéktartás? Mi ez a varázslat? Ma este eszméltem rá, mindössze az, hogy itt máris tekintélye van az irodalomnak. De mit tekintélye, hagyjuk ezt a szegény, annyiszor szégyenben marasztott szót: hitele van. Még mindig az van, mintha csak tegnap ringatta volna végig az utcákon kalpagján a strucctollat felé siettében.

  A nemzedék szóban benne van az is, hogy ifjúság. Hatvan-nyolcvan éveseket is lehet nemzedéknek nevezni azon az alapon, amelyen húsz-harminc éves korukban összeálltak. A nemzedékek igazán – de hisz a szó etimológiai értelmében is benne van! – csak ifjan lehetnek azok; vagy feladatukat csak fiatalon végezhetik el, vagy szabhatják maguk elé; később legfeljebb csak bővíthetik, pótolhatják azt, amit kihagytak (s aratják a babért, kudarcot vagy sápot).

  A 15. század csapása a szellemi prostitúció elharapódzása. A 20.-é a hírlapírás.

  Sajtószabadság, illetve hírlapíró-szabadság? Hol van az a hírlap, amely közzé tenné az én szabad véleményemet a hírlapírásról, a hírlapíró szellemi képességéről és erkölcséről?

  Költők veszekszenek. Eddig egy lényegbe vágó dolog derült ki, fájdalmasan. Hogy milyen rossz prózaírók.

  A versforma a különben kötetlen szavak és érzelmek fegyelme. Szomorú, ha egy költőről megtudjuk, hogy jellemét és ízlését is csak ez kötötte.

  Irodalmunk szép erőfeszítése és fényűzése, hogy mindig többet mutatott, több is volt, mint amennyire helyzete kényszerítette volna. Az írói veszekvések nagy veszélye, hogy irodalmunk hasonlítani fog az országra.

  Mint mindnyájunkat, életem egy fordulóján évekkel ezelőtt engem is közelről fenyegetett, hogy újságírással kelljen kenyeremet megkeresnem. Tanácsot és felvilágosítást kértem a cég egyik kitűnőségétől, tehát magam is nagyra becsültem. „Csak örökbecset ne!” – oktatott ki készségesen. „A lényeg ott kezdődik, hogy vesd meg, amit írsz, a pillanatnak írj. Tudj pillanatonként más lenni, azaz magadat is vesd meg. Támadj. Ez a siker titka.” Példákat idézett, a szakma hírességeit. Ezeket sajnos, már régebbtől, oktatás nélkül megvetettem. „És ?” – kérdeztem, mivel restelltem, hogy a tanultakat, az elméletet rögtön szíves oktatóm saját gyakorlatával cáfoljam meg. ( volt); „Ő a csoda – felelte oktatóm. – A rotációsoknak is márványra fogalmaz. ezt ma már csak neki szabad.” „ is” – tette hozzá némi tűnődés, mintegy ellenőrzés után.

  Író írta irodalomtörténet és stilisztika ez a könyv, tehát szintén vallomás.

  Irodalomtörténeteink zöme rideg leltár, az adóhivatalok szellemében bemagolásra, feleltetésre készültek, s nem arra, amire maga az irodalom: a lélek elragadására. Ezeket most eldobhatjuk – gondoltam, midőn e könyv anyagának olvasásába kezdtem – íme, itt az eszményi bevezető az irodalom történetébe, amely valóban vezet, otthonosan, házigazdaként. Nem szemelvényekben mutatja be az írásművészet szépségét, hanem saját magán. Irodalomtörténet, mely maga is írói alkotás.

  A könyv csak oszlopait sorakoztatja fel egy ilyen saját anyagból szabott, eszményi ismertetőnek. irodalomtörténet írására sem készült.

  A nép is kutat bennem, néha váratlanul olyan kényes pontra tapint, hogy majdnem felszisszenek, sejtelmem sem volt, hogy épp ott olyan érzékeny vagyok; néha akaratlanul is oly hirtelenül rántja le valamiről a leplet, oly kegyetlen fényt bocsát valami eladdig homályos sarokba, hogy szinte fáj a szememnek a fény.

  Megint falun vagyok, vizsgálaton. A visszakapott kérdőíveket nézem. A rengeteg közt akadt egy családfő, egyetlen egy, aki az egyik kérdésre adott válaszát képviselői ajakra, vagy közírói tollra való szólammal toldta meg. Nyilván onnan is leste el. Arról írt, hogy ők, a parasztság, ők az örök erő, a jövendő forrása, a fennmaradás biztos fundamentuma, azért kell törődni velük. Majdnem belepirultam, félszegség fogott el; holott ilyesmit én is leírtam, sőt hangoztattam élőszóval is. Részéről nem éreztem helyénvalónak. „Nem azért kell törődni velük – mondtam később magamban –, ezeket én csak azok felé mondtam, akik ilyesmi hangoztatásával szolgálják a maguk egyéni vagy osztályérdeküket; azért mondtam, hogy szavukon fogjam őket. Az emberekkel nem azért kell törődni, mert fundamentumok vagy források, hanem azért, mert emberek.”